– December elején beszélgetünk, de a lakása már teljes karácsonyi hangulatot áraszt, csak a feldíszített fa hiányzik. Ez hagyomány a Bozsik családban?
– Igen, még akkor alakult ki, amikor mind a három gyerek kicsi volt. A feleségem nagyon szereti ezt a hangulatot, ő varázsolja ide a lakásba, és saját maga készíti el az adventi koszorút. Zömmel karácsonyi zenéket hallgatunk már, és olykor viseljük a kis rénszarvas agancsokat is. Ezt az előzetes időszakot szeretjük a legjobban, maguk az ünnepek gyorsan elmúlnak.
– Van olyan hagyomány, amit a gyerekkorából őrzött meg a karácsonyra?
– Hasonlóan történt akkor is minden, illetve az adventi gyertyát és díszítést a szüleim nem tették ki az ablakba, az ötvenes-hatvanas években nem lett volna jó ötlet.
– Féléves volt, amikor az édesapja, Bozsik József a százegyedik meccsén, 1962. április 18-án elbúcsúzott a válogatottól, tehát utána már nem túrázott telente. Nyugodt ünnepeik voltak?
– Mesélték, hogy életem első karácsonyán ő még túrázott, és egy szörnyű repülőúton az életét féltette. Erre nem emlékezhetek, de arra már igen, hogy az ünnepek előtti időszak nagyon zaklatottan telt el. A fővárosi Kígyó utcában volt egy ruházati boltunk, amelyet ugyancsak ki kellett díszíteni, és amelynek a forgalma olyankor csúcsra pörgött fel. Én ebben azért nem vettem részt, mert nekem kamaszkoromig a Jézuska hozta az ajándékot, későn érő típusként álomvilágban, búrában éltem, hittem a mesékben. Aztán amikor édesapám meghalt, tizenhét évesen nagyon gyorsan kellett felnőnöm.
– Érezte az előnyét annak, hogy az édesapja a népszerű Bozsik József?
– Hát persze, hiszen őt az emberek legalább kilencven százaléka tisztelte, és a szerénysége miatt szerette is, amelyből nyilván nekem, a fiának is jutott. Az iskolában persze akadtak irigyeim, de az elenyésző volt. Ugyanakkor nagyon meg kellett tanulnom viselkedni, öltözködni, hogyan beszélek, és erre különösen az édesanyám helyezett nagy hangsúlyt, az is neki köszönhető, hogy manapság a televízióban is el tudok mondani három egymással összefüggő összetett mondatot.
– És milyen ajándékokat kapott?
– Nem voltak extra igényeim. A tízes éveim elején megkaptam a Winnetou-összest, jó nagy, vastag könyv volt, és az engem roppant boldoggá tett. Apu akkoriban már kevesebbet utazott külföldre, de olykor ment, sok kint élő barátja, ismerőse volt, így nekem a rágógumi vagy a nyugati csoki nem számított különlegességnek. A hetvenes években gombfocitornákat rendeztem az osztálytársaimnak, és az első helyezett Milkát kapott rágóval, hajtott is érte mindenki. Boldog, mondhatom, elkényeztetett gyerekként nőttem fel.
– Az édesapjáról tudta, hogy különleges ember?
– Nehéz lett volna nem tudni. Beléptünk egy étterembe, és a főpincér már jött is elénk azzal, hogy „Tiszteletem, Bozsik úr!” vagy „Szervusz, Cucukám!”, és már kísérte is a legjobb asztalhoz. A híres Such Józsi bácsi a Dunacorsóban kihozta a nyers borjúhúst, mondta, ez most jött, olyan bécsit csinálok belőle nektek, hogy megnyaljátok mind a tíz ujjatokat. A pékségben tudták, hogy a ropogós héjú kenyeret szereti, ezért amikor vásároltunk, az eladó azonnal keresett egy „bozsikuras” darabot. Játszani sajnos nem láthattam őt, ezért a szememben nem futballistaként lett különleges. Csendes, jó szándékú, segítőkész ember volt, nem is találkoztam senkivel, aki ne szerette volna, és ez fogott meg benne a leginkább.
– Keményen vagy gyengéden bánt a fiával?
– Él bennem egy emlék. Festették a házat, és össze kellett húzódnunk, én vele aludtam egy ágyban. A táskarádiót a felettünk lévő polcra akasztotta, és este hallgatta a tízórás híreket a vietnámi háborúról, én pedig a fejemet a mellkasára fektetve aludtam el mellette. Egyetlenegyszer láttam dühösnek, már kamaszként véletlenül beleszőttem egy mondatba a b-vel kezdődő, nem éppen szalonképes szót a beszélgetésünkbe. Akkor megkergetett az aszal körül, de fél perc alatt tisztáztuk a helyzetet.
– Felvételről biztosan látta őt játszani. Televíziós kommentátorként mit mondana róla?
– Nem lehet a korszakokat összehasonlítani. Ha az ő idejükben is lett volna már videójáték és mobiltelefon, talán nem focizik annyit, és nem válik belőle futballista. Egy futballban is tekintélyes ember mondta egyszer a londoni hat-három alapján, hogy Bozsik, Hidegkuti és Puskás a mai labdarúgásban is világklasszis lenne, ha megkapja a kornak megfelelő szakmai képzést és egyéb hátteret. De mit is mondhatnék arról, aki a világ akkori legjobb csapatának kulcsembere volt és száznál is több válogatottsággal vonult vissza?
– Hetvennyolcas világbajnokság. Mi jut elsőként az eszébe?
– Bocsánat... Két-három olyan mozzanata van az életemnek, amelyek emlékére elsírom magamat, és ez az egyik. Küzdelmes élete volt, korán, ötvenhárom évesen ment el, de az szép befejezése volt az életének, hogy éppen egy világbajnokság első meccse előtt két nappal hunyt el, és a nyitányon az egész világ megemlékezhetett róla.
– A nyolcvanas évekre fordulva sokat lehetett hallani arról, hogy a kis Bozsik remek futballista, vinné is több csapat az élvonalból, de ő nem hajlandó eljönni a Pénzügyőrtől. Ez igaz?
– Fizikálisan nem éreztem magamat alkalmasnak az élvonalra. Későn, tizenhat évesen lettem igazolt játékos, és hiányzott belőlem az a munka, amely felkészített volna a magasabb szintre. Nagyon nem szerettem futni, és nem is bírtam, ezért szerintem nem tudtam volna olyan teljesítményt nyújtani, ami méltó lenne a nevemhez. Ez a mércém szerint huszonöt körüli válogatottságot jelentett, amihez stabil NB I-es játékosnak kellett volna lennem, és ezt nem láttam magamban, arról nem is szólva, hogy a posztomon olyan labdarúgókat kellett volna megelőznöm, mint Détári Lajos, Bognár György, Gyimesi László, Hannich Péter vagy Csongrádi Ferenc.
– Ha nem Bozsiknak hívják, akkor vállalta volna a kihívást?
– Ha nem Bozsiknak hívnak, akkor másként alakul a gyerekkorom, nem leszek kicsit elkényeztetett, hanem harcosabbá válok, és talán többre is viszem, szóval a válasz az, hogy igen, lehet, de ettől nem vagyok elégedetlen.
– Hogyan jött az edzői szakma az életébe? Ha jól tudom, nem az egzisztenciális kényszer vitte erre.
– Szerencsére valóban nem. Kilencvenhármat írtunk, amikor egy téli meccsen megsérültem, porckorongsérvem lett. Bőven elmúltam harmincéves, és nem akartam vállalni a gerincműtéttel járó kockázatot. Jaskó András volt az edzőm, és elkezdtem segíteni neki. Sokat beszélgettünk a fociról, és amikor neki elege lett ebből a munkából, én váltottam őt a kispadon, akkor még ehhez nem követeltek meg képesítést. Ezután indult el nálunk az UEFA edzőképző rendszere, azonnal beiratkoztam, és egymás után elvégeztem a különböző fokozatokat.
– Edzőként sem voltak élvonalbeli ambíciói?
– Nem gondolkodtam ezen. A Pénzügyőrben eleinte a közösséget élveztem, de aztán jött a világbajnokság, és a televízió előtt ülve rácsodálkoztam az olaszok játékára.
A képernyőn mindig több olasz játékost láttam, mint az ellenfélből, és észrevettem a védekezési rendszerüket, a labdacentrikus tolódást. Elkezdtük ezt alkalmazni a Pénzügyőrnél, ahol hagytak szabadon kísérletezni, és remek idénnyel rukkoltunk elő, a játékosok pedig nagyon élvezték a futballt.
Élmény volt az NB III-ban dolgozni, és nem én kerestem az NB I-et, az ajánlat talált meg engem előbb a Vasastól, majd később a Zalaegerszegtől.
– Majd követve az édesapja példáját szövetségi kapitány lett, ilyen apa-fiú párosra a világ ismert futballjában nincs is másik példa.
– Bevallom, ez is szerepet játszott abban, hogy elvállaltam a feladatot. Azt tudtam, hogy bukás lesz a vége, csak az a kérdés, hogy mennyi idő után, mert az akkori magyar futballközeg fényévnyire volt az európaitól. Az is igaz, hogy egy ilyen felkérésre nem illik nemet mondani, de sokat nyomott a latban, hogy az édesapám is volt kapitány, és ezzel az én munkám is beteljesül.
– Mire a büszkébb: a bronzéremre a Vasassal, a bajnoki címre és a Manchester United legyőzésére a Zalaegerszeggel vagy a szövetségi kapitányi tisztségre?
– Ezeket nem lehet elválasztani egymástól, mert ha nincsenek a sikerek a két klubbal, akkor szóba sem kerülök kapitányként. Arra a két évre nagyon büszke vagyok, amelybe az angyalföldi és az egerszegi időszak tartozott 2001 januárjától 2003 januárjáig, azt pedig sajnálom, hogy akkor még hiányzott az a stabil háttér a magyar labdarúgás mögül, amellyel lehetett volna nagyot alkotni. A válogatottnál Lothar Matthäust váltottam, aki mintegy nyolcvan játékost próbált ki, én szerettem volna nagyobb rangot adni a válogatottságnak. Az Európa-bajnoki selejtezőkön nagyon erős török, görög és norvég válogatottal kerültünk egy csoportba, és sajnos elbuktunk.
– Manapság a legtöbb sportkedvelő akár tiszteletbeli családtaggá is fogadhatná, hiszen rengeteg mérkőzés szakkommentátora a köztévé sportcsatornáján. Hobbiként teszi?
– Munka, amit nagyon szeretek és élvezek. Komoly múltja van egyébként ennek az életemben, még a kilencvenes évek derekán a Duna TV-kért fel először, és nagyon jól sült el, mert az első meccsem előtt azt tippeltem, hogy a BVSC egy-nullra legyőzi a Fradit, és éppen ez lett az eredmény, ami jót tett a tekintélyemnek. Több csatornánál is felbukkantam bajnoki vagy akár világbajnoki mérkőzéseknél, és amióta működik az M4 Sport, a szereplésem állandóvá vált. Jó napi szinten nyomon követni a labdarúgás fejlődését, egy világbajnokság bepillantást enged más kontinensek futballjába is, tehát nemcsak jó, hanem hasznos is ez a munka.
– Érzi a vele járó népszerűséget?
– Persze, nagyon sokszor és sok helyen felismernek, de ez nyilván felelősséggel is jár. Bárhova megyek, ott nyilván viselkedni kell, de mert ez így volt a gyerekkoromban is a Bozsik név viselése miatt, nekem ez nem okoz gondot.
– Ha visszatekint az utóbbi évtizedekre, mit gondol, Bozsik József büszke lenne a mai Bozsik Péterre?
– Talán mondhatom, hogy igen. Azért nem állítom ezt határozottan, mert attól tartok, a lehetőségeimből többet is kihozhattam volna labdarúgóként, edzőként és magánemberként is. Tudom, hogy sok mindent elrontottam, és ha ő nem megy el mindössze ötvenhárom évesen, tovább itt lett volna mellettem, akkor kevesebbet hibázom. Szóval úgy gondolom, most is büszke lehetne rám, de ha tovább kísér el, lát el a tanácsaival, akkor még több oka lenne a büszkeségre.
