Ütemes dobszólam és ének hallatszik a Kazinczy utcában. Pirosra és zöldre festett hajú férfiak gyülekeznek. A környéken lakók már tudják jól: meccsnap van. Alig néhány hete ki hitte volna? Marokkó még mindig versenyben van a katari foci-vb-n, a Magyarországon élő marokkóiak pedig ünnepelnek, ami lassan megszokottá válik a környéken. Itt, a Kazinczy utcában rendezkedtek be visszatérő közös meccsnézésekre egy arab tematikájú helyen, ahol a személyzetnek is mindössze a 25 százaléka magyar. Egy szelet vb-hangulat, egy szelet szurkolói zóna Budapest szívében.
Európában momentán rettegnek a marokkóiaktól, akiknek meglehetősen rossz a hírük.
Brüsszelt lángba borították, Hollandia négy nagyvárosában betiltották miattuk a nyilvános meccsnézést, Franciaországban pedig tízezer rendőrt és csendőrt vezényeltek az utcákra a Marokkó elleni vb-elődöntő idejére. Még Didier Deschamps is azt mondta, hogy a marokkói szurkolók ellenségesek, és erre fel kell készíteni a játékosait. Tulajdonképpen igaza volt: a Marseillaise-t és a francia labdaérintéseket is füttyszó kíséri a meccsen, óhatatlanul előtör a volt gyarmattartók iránt érzett ellenszenv az afrikai ország szurkolóiból. Mármint Katarban, az Al-Bajt Stadionban, de nem a Kazinczy utcában.
Minden tizedik itteni marokkói egy helyen
Amit hallunk a marokkóiakról és amit Budapesten látunk belőlük, aközött nagy a kontraszt. Persze hazánkban nem több százezer marokkói bevándorló él, mint az említett nyugat-európai országokban. Mint azt a Marokkói Királyság magyarországi nagykövetségétől megtudtuk, 1000-1200 marokkói tartózkodik az országban. Közülük ránézésre 100-150-en lehetnek itt a közös szurkoláson. Akárhogy is nézzük, a 10 százalék nem rossz arány, összetartó közösségről árulkodik.
Összetartó és zárt közösségről. Nem lehet csak úgy a közelükbe férkőzni. A helyiség téliesített teraszán gyülekeznek a marokkóiak, oda mi nem léphetünk be, az ajtóban ezt egy biztonsági őrnek kinéző – természetesen arab – alak közli egy „sorry guys” és megértő mosoly kíséretében. Így jobb híján a bárpultot támasztva kívülről, a kiszűrődő hangulatot mégis átélve nézzük a meccset a plafonról minden irányból lógó tévéken. Mindössze öt perce zajlik a játék, amikor Theo Hernández vezetést szerez Franciaországnak. Abban a pillanatban csend telepedik a helyiségre, még a tamtamot sem üti tovább senki.
A Mmaee fivérek nem hiányoznak
Jó negyven percig már-már beletörődötten szemlélik a mérkőzést a marokkóiak, ám az első félidő végén el-Jamik ollózva eltalálja a kapufát, és egyből visszatér a harci kedv Budapesten is. A szünetben tódulnak ki a levegőre, nem számít a kinti mínusz sem. A bátrabbak kabátot sem vesznek, a fagyban is büszkén viselik a marokkói mezt vagy pulóvert, úgy szívják a cigit. A szükség nagy úr, és odabent csak a vízipipa engedélyezett.
