Mint minden évben rendesen, megjelent a magyar sport színe-java a sportgálán. Három főszereplő hiányzott csupán. A négyből három. Ez azért sok, sőt ezúttal helytálló az elkoptatott poén: sokk. Véletlenül sem megbántva a bűbájos Kozák Lucát, a munka jutalmán felül a szerencse kegye, hogy Európa-bajnoki ezüstéremmel az év sportolónője díjat kiérdemelhette. Nem vitás, jelen állás szerint Milák Kristóf, Liu Shaoang, Szilágyi Áron és Kopasz Bálint a magyar sport négy ásza.
Bárcsak Liu Shaoang nyerhetett volna, szigorúan az eredmények alapján őt illetné meg az Év sportolója díj. Nem keveredek el a nyájban, én sem rá szavaztam, nem tudtam, nem bírtam, valami markolta a szívem, fogta a kezem, az érzés, amit tőle, helyesebben az elődeitől kaptam, s amit bár ma már mind többen kikacagnak, de attól még él és lobog. Igen, a hazaszeretet. Mindent érteni vélek, nem is haragszom rá, mégis megcsalatva érzem magam, amiért rossz súgókra hallgatott, hátat fordított, itt hagyott minket. Nem jött el a gálára sem. Pedig nem fütyülték volna ki, ez egészen biztos, taps fogadta volna. Remélem, nézte tévén (neten) a műsort, s elgondolkodott: mit nyer és mit veszít.
Háromszoros olimpiai bajnokként, a magyar kard patinás hagyományainak éltetőjeként jelenleg Szilágyi Áron a magyar sport legfényesebb csillaga. Ismerjük, helyesebben nem ismerjük, csak tudjuk, nem egy kitárulkozó alkat, kerüli a rivaldafényt, kiváló arányérzékkel van megáldva, volt már az Év sportolója kétszer is, s a határhaszon-elmélet még a sportsikerekre is érvényes, úgy döntött, ha nem ő nyer, akkor nem fárasztja magát a London–Budapest–London retúrral, csak a ködös távolból üzenve teszi tiszteletét. Igaz, így járt el a tokiói olimpia után is, a parlamenti fogadás alól is kimentette magát. A gála idején, miként posztolta, különben is azzal volt elfoglalva, hogy támogatókat szerezzen az ő nevével fémjelzett érdekvédelmi szervezetnek. Nos, a díszes eseménynél jobb alkalmat keresve sem találhatott volna e nemes tevékenység érdekében.
