– Az utolsó hír, amit találtam önről, hogy 2018 nyarán távozott az Újpest vezetőségéből, amelyben technikai igazgató, majd klubmenedzser volt. Mielőtt rátérnénk arra, hogy mi történt azóta, kezdjük azzal, miért hagyta ott a lila-fehéreket a bajnoki bronz és kupaarany után.
– Akkoriban nagy volt a zűrzavar a címerváltás miatt, ellenséges hangulat uralkodott Újpesten. Állandó feszültség volt a klub és a városvezetés, a klub és a szurkolók között. Sokszor vállaltam az ajtóütköző szerepét, képviseltem az együttest, ahol csak szükség volt rá. Egyszerűen kiégtem, amiben az is közrejátszott, hogy 2015-ben, a visszavonulásom után nem hagytam időt magamnak a feltöltődésre, azonnal munkába álltam Újpesten. Az utolsó, harmadik évemben épp a kupagyőzelem és a bajnoki bronzérem döbbentett rá, hogy az akkori körülmények között elértük a maximumot, nincs feljebb. Nem akartam motiválatlanná válni, ezért távoztam.
– És azóta?
– Fél évig pihentem, közben megcsináltam az angol nyelvvizsgát, ami hiányzott a sportszervezői diplomámhoz. Utána továbbra sem hiányzott a profi futball, amelyben a hétvége és a meccsek mindent felülírnak, a családi életet is. A sporttól viszont nem akartam eltávolodni, így talált rám az értékesítői munka egy sportszerforgalmazó cégnél. A mostani feladatomat nagyon szeretem, a futballrészleg tartozik hozzám, sokszor ismerős arcokkal tárgyalok. Stabilak vagyunk, megtaláltam a helyem.
– Úgy hallottam, hogy fiatalon a tanulást nem tartotta fontosnak. Mikor kezdett el erről másként gondolkodni?
– Nem is tudom, hogy én miért jártam iskolába. Vagyis tudom: azért, hogy ne legyek otthon. Nekem senki sem mutatta meg, hogyan kellene tanulni. Apaként láttam, ahogy főleg a feleségem rávezette a gyerekeket a tanulásra. Nekem ez kimaradt, nem is voltak sikerélményeim az iskolában. A foci volt a mindenem, mert abban legalább jó voltam. Idővel, már profi játékosként jöttem rá, hogy a nyelvtudással vagy egy diplomával csak több leszek.
Böőr Zoltán a futballtól kapott apafigurákat
– Az imént nevetve említette, hogy még az iskolában is jobb volt, mint otthon. Gyakran mondják, hogy minden viccnek a fele igaz. Van ennek a megjegyzésnek komoly része is?
– Nem volt idilli a családi hátterem. Édesapám négyéves koromban meghalt, édesanyám pedig nem tudta jól kezelni a helyzetet. Tizenhárom-tizennégy voltam, amikor el kellett költöznöm otthonról, először a keresztszüleimhez, aztán az apai nagyszüleimhez, akiknek nagyon hálás vagyok, mert mindent megtettek értem. Érdekes, hogy a sok rossz ellenére úgy emlékszem, szép gyerekkorom volt, álló nap csak fociztam. Néhány éve fogalmazódott meg bennem, hogy a futball nekem gyerekként menedéket jelentett. Biztos ezért volt, hogy mindig én hagytam el utolsóként az öltözőt, mert az volt az igazi otthonom.
– Épp Scottie Pippen életrajzi könyvét olvasom, aki a fiatalon megélt családi tragédiák miatt nagyon hasonló gondolatokat fogalmazott meg. Ő az edzőiben lelt apafigurákra. Ön is érzett így?
– Két meghatározó edzője volt fiatalkoromnak, az egyikük Zolnai Lajos, aki később Garamvölgyi Lajos mellett a Debrecen első csapatánál is dolgozott, a másik pedig Herczeg András, aki a klubtörténet legsikeresebb vezetőedzője lett. Rájuk tulajdonképpen én is hasonlóképpen tekintettem, ők voltak azok a férfiak az életemben, akik iránytűt mutattak, mert édesapám halála miatt nem volt otthonról hozott mintám. Emlékszem egy esetre, amikor a középiskolába kerülve megcsapott a szabadság szele, és lazítottam a gyeplőn. Ekkor Herczeg András választás elé állított: vagy mindent beleadok, vagy többé nincs helyem az öltözőben. Olyan volt, mint egy jól időzített atyai pofon, rám ijesztett, hogy elveszíthetem a futballt, ami az életemet jelentette, és ennek hatására visszatértem a helyes útra.
Böőr Zoltán egyetlen gólja a magyar válogatottban, a San Marino ellen 5-0-ra megnyert Eb-selejtezőn 2003-ban:
– Hogy aztán húszévesen kupagyőzelmet ünnepeljen a Debrecennel, ami a klub első nagy sikere, megszerzett trófeája volt.
– Háromszor bajnokságot is nyertem a csapattal, mégis azt mondom, az 1999-ben aratott kupasiker volt a legkülönlegesebb. Vácon volt a döntő a Tatabánya ellen, és amikor kimentünk a pályára bemelegíteni, földbe gyökerezett a lábam. Ott volt öt-hatezer debreceni a lelátókon 250 kilométerre Debrecentől. Ilyen sosem történt azelőtt, akkoriban semmiben nem számítottunk esélyesnek. Az első bajnoki cím 2005-ben már nem volt meglepetés, az benne lógott a levegőben.
Az élet megfosztotta, aztán megajándékozta
– A történelmi aranyidény első felében nem játszott, mert 2004 januárjában térdsérülést szenvedett, amire még az ősze is ráment. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– Gyakorlatilag a karrierem csúcsán voltam, 2003-ban nagyon jól ment a játék, a válogatottban is fontos szerepet kaptam, és a Debrecennel akkor vertük ki a görög PAOK-ot az UEFA-kupából, amivel megértük a tavaszt a nemzetközi porondon, ez ugye csaknem húsz évvel később, a mostani Fradinak sikerült újra. Aztán egy évem ment a kukába, mert 2004. január 26-án egy edzésen megsérültem. A dátumra azért emlékszem ilyen pontosan, mert Fehér Miklós halálának a másnapján történt, amikor értesültünk a szörnyű hírről. Egy hónappal korábban, decemberben kint jártam Mikinél Lisszabonban baráti látogatáson. Letaglózott, hogy mi történt vele, nem is volt tiszta a fejem, talán ezért sérültem bele egy óvatlan mozdulatba.
A menedzserem, Filipovics Vladan csak néhány évvel később merte elmesélni, hogy abban az időben az Atlético Madrid és az Inter is szemmel tartott. Az élet akkor sokat vett el tőlem, és milyen érdekes, hogy másfelől milyen sokat adott: miután megműtöttek, gyógytornára kellett járnom, így ismertem meg a feleségemet, a két lányom édesanyját, aki megteremtette számomra az otthon melegét, és azóta is boldog család vagyunk.
– Karrierje legemlékezetesebb hónapjai csak ezután következtek: 2005 májusában a Debrecen első bajnoki címét ünnepelte, majd a nyáron 8-0-s összesítéssel kiütötték a horvát bajnok Hajduk Splitet, ami után következett a Manchester United elleni BL-selejtező, a ligaválogatottal a Real Madrid, a válogatottal pedig Argentína ellen játszott, végül Törökországba igazolt.
– Mesébe illő három-négy hónap volt, visszatekintve is felfoghatatlan. A bajnoki címünk a Fradi pécsi vereségével dőlt el két fordulóval a vége előtt, mi egy nappal korábban nyertünk a Békéscsaba ellen. Megsérültem a meccsen, és másnap nem tudtam kikelni az ágyból, amikor kialakult a spontán ünneplés Debrecenben, így ebből kimaradtam. De az utolsó hazai meccs utáni bajnokavatás felejthetetlen élmény, nyitott tetejű busszal vittek minket a Nagytemplom előtt felállított színpadhoz, és mindenhol tömegek voltak, ameddig csak a szem ellátott. Az a csapat a debrecenieké volt, saját nevelésű játékosokkal ért fel a csúcsra, ilyen azóta sem történt. Sokunknak a gyerekkori álma vált valóra. Tele voltunk önbizalommal, és a korábbi UEFA-kupa-menetelés után a Hajduk elleni siker már nem is volt akkora meglepetés – a különbség persze igen.
Manchester United? Rossz futballélmény!
– És a Manchester United elleni kétszer 3-0-s vereség reális volt?
– Igen is meg nem is. Kíváncsiak voltunk, hogy mire elég a formánk a világ egyik legjobb csapata ellen, és az első meccs után, az Old Traffordon azt éreztük, hogy többet is ki lehetett volna hozni az eredményből. A Manchester az idénynek abban a korai szakaszában még nem lendült játékba, mi élesebbek voltunk, és olyan üres területek nyíltak előttünk a pályán, hogy lehetett volna keresnivalónk. A hazai visszavágó viszont életem egyik legrosszabb futballélménye volt. Kijött harmincezer ember a Puskás-stadionba, ahol igazi macska-egér játékra kényszerítettek minket, csak futottunk a labda után, esélyünk sem volt.
– Ekkor már törött orral játszott, mert tíz nappal korábban belenézett Zinédine Zidane könyökébe.
– Puskás Ferenc tiszteletére jött össze a ligaválogatott a galaktikus Real Madrid ellen egy gálameccsre. Tele volt a pálya világsztárokkal, Zidane mellett David Beckham, Ronaldo és Raúl is játszott. Negyedóra telt el, amikor Zidane-t akartam szerelni, akinek a játékában benne volt, hogy a kezével hadonászott, és akarva-akaratlanul az arcomba könyökölt. A következő emlékem, hogy fekszem a földön, és Roberto Carlos hajol fölém, majd segítségért kiált. Úgy ahogy voltam, szerelésben vittek kórházba, az ügyeletes orvos mondta, hogy látták a meccset, már vártak rám, aztán egy mozdulattal a helyére tette az orrcsontomat.
A galaktikus Real Madrid 3-1-re győzte le a Puskás Ferenc-válogatottat:
– Nem sokkal később, augusztus utolsó napjaiban írt alá a török élvonalbeli Manisasporhoz, ahonnan fél év után jött is haza Debrecenbe. Mi volt a gond?
– Már 27 éves voltam, és jó ugródeszkának tartottam a török bajnokságot, láttam előrelépési lehetőséget. A válogatottól érkeztem meg Törökországba, és rögtön a kezdőbe állítottak, az első meccsemen gólpasszt adtam, a másodikon gólt lőttem a Galatasaray ellen. Mivel azonban a csapat a kieső helyek környékén állt, edzőt váltottak. Pont akkor, amikor én újra a válogatottal készültem, és amikor visszatértem, az új edző nem számított rám. Egyszer-kétszer beállított, de már megvoltak a saját kiszemeltjei az én helyemre is. Külföldön akartam maradni, jártam próbajátékon a Leeds Unitednél, de kiderült, hogy más típusú szélsőt kerestek, végül hazatértem Debrecenbe.
Így maradt le a Debrecen BL-szerepléséről
– A korábbi meghatározó szerepét már nem nyerte vissza a csapatban.
– Még Törökországban javasolták, hogy a Zidane-féle orrtörés után meg kellene műteni az orromat, hogy javuljon az oxigénfelvételem. Kint volt erre egy modern eljárás, ezért 2006 nyarán Törökországba szerveztük a nászutunkat, mialatt egy magánklinikán, akkori áron ezer euróért megcsináltattam az orromat. Amikor megkezdtem a felkészülést a csapattal, mintha kicseréltek volna, úgy éreztem, soha nem fáradok el. Tartott ez két hétig, aztán egy edzésen ütköztem Madar Csabával, és újra eltört az orrom. Jöhetett az újabb műtét, majd kicsit később még egy, az izomsérülés miatt. Utána el kellett fogadnom, hogy az én szintem eltávolodott a csapat szintjétől, de nem akartam feladni, és bár sosem gondoltam volna, hogy Magyarországon fogok más klubban játszani, 2007-ben Győrben megkaptam az esélyt, hogy újra felépítsem magam.
– Ott jó formába lendült, a Stuttgart elleni UEFA-kupa-meccsen például nagy gólt lőtt Jens Lehmannak. Két év után mégis távozott. Mi történt?
– Fájdalmas szakítás volt, mert jól éreztem magam. 2008-ban huszonkét év után dobogósok lettünk, viszont 2009-ben elveszítettük a kupadöntőt a Honvéd ellen, borzasztó gyenge két meccset játszottunk, ami után bűnbaknak lettem kikiáltva. A második csapattal edzettem, és vártam, hogy eldőljön a sorsom, mert a Győr pénzt akart értem.
Úgy volt, hogy visszatérek Debrecenbe, ha ott összejön a BL-csoportkör. Aznap, amikor kiverte a csapat a Levszkit a sorsdöntő selejtezőn, elszakadt a keresztszalagom az edzésen. Sérülten senkinek sem kellettem, végül a Nyíregyháza dobott mentőövet, de ott nem is játszottam az elhúzódott rehabilitáció miatt.
– Hogy került onnan 2010-ben Újpestre?
– Kovács Zoltán volt a sportigazgató, akivel Győrben együtt játszottam, és jól kijöttünk. Adni akart nekem egy esélyt, én meg magam ellen beszélve győzködtem, hogy higgye el, nem vagyok már Újpest-szint. Nem hagyta annyiban, végül elmentem a próbajátékra. A támogató közeg olyan jó hatással volt rám, hogy két hét után már láttam a fényt az alagút végén. Hálás vagyok az Újpestnek, amiért akkor felkarolt, szerettem ott játszani, a Fradi elleni 6-0 örök emlék. Sajnos egy év után Kovács Zoli távozott, és hozzá köthető játékosként engem is elküldtek. Azóta sem értem azt a döntést. A visszavonulásom után azért is akartam visszatérni Újpestre dolgozni, mert még akartam oda tartozni.
„Ugye most csak szívatsz?”
– A REAC és a Dunaújváros volt pályafutása utolsó két klubja. Feltételezem, nem ilyen végszóról álmodott.
– A REAC rossz döntés volt, mert akkor tört ki a bundabotrány a csapatnál, ami mindenre rányomta a bélyegét. Aztán jött a Dunaújváros, amely akkor az NB III-ban szerepelt. Pető Zoltán barátom mondta, hogy néha hátra kell lépni, hogy előrejuthassunk. Hihetetlen, milyen igaza volt, mert a dunaújvárosi sikersztori volt, két év alatt két osztályt ugrottunk, és újra ott voltam az élvonalban. 37 évesen csapatkapitány és házi gólkirály lehettem. Ha az utolsó fordulóban a Paks ellen nem sérülök meg, lett volna még folytatás. De amikor megkaptam a diagnózist, miszerint újra elszakadt a keresztszalagom, eldöntöttem, hogy ennyi idősen nem csinálok végig még egy nyolc hónapos rehabilitációt. Felhívtam Vladant, elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Mély csend a vonal túlvégén, majd visszakérdezett: ugye most csak szívatsz? Mint kiderült, már tárgyalt a Debrecennel a hazatérésemről. Kétszer mehettem volna vissza a Lokiba, és mindkétszer sérülés húzta keresztül.
Böőr Zoltán utolsó NB I-es gólja 37 évesen, 2015 áprilisában a Dunaújváros–Puskás Akadémia (2-3) meccsen:
– Mi lett volna, ha? Gyakran eszébe jut?
– Amin nem tudok változtatni, azon nem rágódom. Pozitív beállítottságú vagyok, minden rosszban a jót keresem. Velem egy csomó rossz dolog történt az életemben, és megtanultam megbecsülni a jót. Ezt próbálom átadni a gyerekeimnek is.
Borítókép: Böőr Zoltán sok nehézségből felállt az életigenlésének köszönhetően (Fotó: Kurucz Árpád)
