– Az utolsó hír, amit találtam önről, hogy 2018 nyarán távozott az Újpest vezetőségéből, amelyben technikai igazgató, majd klubmenedzser volt. Mielőtt rátérnénk arra, hogy mi történt azóta, kezdjük azzal, miért hagyta ott a lila-fehéreket a bajnoki bronz és kupaarany után.
– Akkoriban nagy volt a zűrzavar a címerváltás miatt, ellenséges hangulat uralkodott Újpesten. Állandó feszültség volt a klub és a városvezetés, a klub és a szurkolók között. Sokszor vállaltam az ajtóütköző szerepét, képviseltem az együttest, ahol csak szükség volt rá. Egyszerűen kiégtem, amiben az is közrejátszott, hogy 2015-ben, a visszavonulásom után nem hagytam időt magamnak a feltöltődésre, azonnal munkába álltam Újpesten. Az utolsó, harmadik évemben épp a kupagyőzelem és a bajnoki bronzérem döbbentett rá, hogy az akkori körülmények között elértük a maximumot, nincs feljebb. Nem akartam motiválatlanná válni, ezért távoztam.

– És azóta?
– Fél évig pihentem, közben megcsináltam az angol nyelvvizsgát, ami hiányzott a sportszervezői diplomámhoz. Utána továbbra sem hiányzott a profi futball, amelyben a hétvége és a meccsek mindent felülírnak, a családi életet is. A sporttól viszont nem akartam eltávolodni, így talált rám az értékesítői munka egy sportszerforgalmazó cégnél. A mostani feladatomat nagyon szeretem, a futballrészleg tartozik hozzám, sokszor ismerős arcokkal tárgyalok. Stabilak vagyunk, megtaláltam a helyem.
– Úgy hallottam, hogy fiatalon a tanulást nem tartotta fontosnak. Mikor kezdett el erről másként gondolkodni?
– Nem is tudom, hogy én miért jártam iskolába. Vagyis tudom: azért, hogy ne legyek otthon. Nekem senki sem mutatta meg, hogyan kellene tanulni. Apaként láttam, ahogy főleg a feleségem rávezette a gyerekeket a tanulásra. Nekem ez kimaradt, nem is voltak sikerélményeim az iskolában. A foci volt a mindenem, mert abban legalább jó voltam. Idővel, már profi játékosként jöttem rá, hogy a nyelvtudással vagy egy diplomával csak több leszek.
Böőr Zoltán a futballtól kapott apafigurákat
– Az imént nevetve említette, hogy még az iskolában is jobb volt, mint otthon. Gyakran mondják, hogy minden viccnek a fele igaz. Van ennek a megjegyzésnek komoly része is?
– Nem volt idilli a családi hátterem. Édesapám négyéves koromban meghalt, édesanyám pedig nem tudta jól kezelni a helyzetet. Tizenhárom-tizennégy voltam, amikor el kellett költöznöm otthonról, először a keresztszüleimhez, aztán az apai nagyszüleimhez, akiknek nagyon hálás vagyok, mert mindent megtettek értem. Érdekes, hogy a sok rossz ellenére úgy emlékszem, szép gyerekkorom volt, álló nap csak fociztam. Néhány éve fogalmazódott meg bennem, hogy a futball nekem gyerekként menedéket jelentett. Biztos ezért volt, hogy mindig én hagytam el utolsóként az öltözőt, mert az volt az igazi otthonom.