– Nem akarom egyből froclizással kezdeni, de hatvanhat évesen karcsúbb, mint anno a nyolcvanas években, a sikerei csúcsán. Talán nem ízlik a német sör? – kérdeztem hét évvel ezelőtt a Zöld és fehér magazinba készült interjúban a kiváló sportembert. A 73 évesen elhunyt Csányi Béla akkor kertelés nélkül így felelt: – Dehogynem, nagyon is..!
Majd megerősítette, a sör valóban hozzátartozik a teke kultúrtörténetéhez.
– Erről mesél a történelem. Állítólag már a középkorban kugliztak a királyi udvarokban, a teke az 1800-as években terjedt el Németországban, ahol kizárólag vendéglők mellett vagy azok részeként építettek pályákat. A teke tehát kezdetben nem is sportágnak indult, hanem szórakozásképpen játszották az emberek, így a sör természetesen nélkülözhetetlen kelléke volt. Idővel persze a versenyszellem kitermelte az ügyes játékosokat, akik később már nemcsak helyben, hanem regionális, országos szinten is megmérkőztek egymással.
A sör mellett a másik sztereotip vélemény a tekéről, hogy a játékosok egytől egyig pocakosak. Csányi Béla szerint a testsúlynak ugyan van jelentősége a tekében, de nem ez a legfontosabb szempont.
– Nem az dönt, ki mennyire kisportolt, a termet sem lényeges, lehetsz alacsony, magas is, a megfelelő mozgáskultúra sokkal fontosabb. Fiatalon én is végeztem erőnléti edzéseket, aztán idővel beálltam a versenysúlyomra, 84-85 kilogrammra, amit évtizedetekig tartottam.
Miért darts és sznúker, miért nem teke?
A nyolcvanas években Magyarországán Csányi Béla neve fogalom volt minden sportrajongó előtt, a teke sportéletünk szerves része volt. Az emberek akkoriban a dartsot és a snookert, a másik két „kocsmasportot” legfeljebb hallomásból ismerték. Azóta viszont nagyot fordult a világ. A darts és a snooker profi sportággá emelkedett, a profi játékosok vagyonokat keresnek, a versenyeiket a magyar sportcsatornák is rendszeresen közvetítik. Vajon miért maradt le a teke? Csányi Bélának ennek okáról ezt mondta:
– Miként annyi sportág esetében a tévéközvetítés a teke lehetőségeit is megszabja. A legrövidebb versenyforma, a sprint is kétszer húsz dobás, az általános harminckét játékossal számolva eltart hét óráig. Nincs az a tévécsatorna, amely a műsorára tűzné.
A másik nagy mulasztás az volt, hogy a teke nem került fel az olimpiai műsorba, pedig volt rá esély, mert Németországban roppant népszerű. 1936-ban Berlinben az olimpiával egy időben, sportágként meg is rendezték a teketornát, 1972-ben Augsburgban pedig el is készült a tizenhatos olimpiai pálya, végül mégsem került be a teke programba. Münchenben az olimpiai csarnokban felépitett pályán 1986-ban nyolcezer ember előtt nyertem világbajnokságot.
Ahelyett, hogy a tekéből meggazdagodott volna, Csányi Béla a teke mellett Németországban, közelebbről Bambergben egy gumikereskedésben dolgozott, s a magyar szövetségi kapitányi tisztet díjazás nélkül, baráti alapon vállalta el.
– Ez mind igaz, ám én így is boldog, elégedett ember vagyok – felelte erre.
A pályafutása kezdetéről így mesélt Csányi Béla:
– Szegeden születtem, természetesen én is fociztam, a korra jellemző, hogy a nagynénémékhez az volt a belépő, hogy el kellett mondanom az Aranycsapat összeállítását. Másik hatásként viszont Szabó Jóska, aki 1962-ben első magyarként egyéni világbajnokságot nyert tekében, a szomszédom volt. Ez a barátság meghatározta a választásomat. Ráadásul a szemközti házban kocsma működött tekepályával.
Egy este egy forintot lehetett keresni a bábuk állításával, ami nem is volt kevés, hiszen egy korsó sör 50 fillérbe került. Természetesen arra is volt lehetőség, hogy kipróbáljam a játékot. Egészen jól ment, tizennégy, tizenöt évesen a kocsmában már senki sem tudott legyőzni.
Csányi Béla egyedi stílusban dobott, aminek a lényegét így foglalta össze:
– A tekében a technika, a megfelelő mozgáskultúra a legfontosabb. Én azonban e téren kilógok a sorból, egyedi stílusom volt. Manapság a játékosok úgynevezett áthelyező dobással, a letevési pontot változtatva gurítanak. Nekem viszont ez szinte állandó, én csuklóból dobtam. Kiskoromban ezt szoktam meg, s belém ivódott.
Csányi Béla családias közegben sportolt a Ferencvárosban
Csányi Béla 1969-ben lett a Ferencváros igazolt játékosa. Miként mondta, magától értetődő döntésként.
– Az előző évben egy válogatott mérkőzésen Horváth Jóska, a zöld-fehérek egyik játékosa megkérdezte, nincs-e kedvem a Ferencvárosban játszani. Vérbeli Fradi-drukkerként nekem ezt nem kellett kétszer mondani, gondolkodás nélkül igent mondtam… Csodálatosan, már-már családias közösségben a többi fradistával. Több kiválósággal, így például Hesz Mihállyal, Giba Mártával egyetemben én is Latorca utcai csónakházban kaptam egy szobát. Esténként sokat beszélgettünk, Misa akkor már olimpiai bajnok volt, hatalmas élmény volt őt hallgatni. Ma ezt úgy mondanák, hogy ezek a társalgások kiválóan szolgálták a mentális felkészülésemet. Tisztában voltam azzal, hogy a teke nem futball, még csak nem is kajak-kenu, én mégis erre tettem fel az életem. A sportolás mellett persze én is dolgoztam, mégpedig az élelmiszeripari gépgyár méréstechnikai laboratóriumában… Egy éven belül, amikor válogatott kerettag lettem, négyórás munkaidő kedvezményt kaptam. 1976-ban kivívtam a nemzetközi minősítésű sportolói címet, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy szerződéses sportoló lehettem.
Természetesen rendszeresen kijártunk a kettős rangadókra, baráti viszonyban voltam a legtöbb labdarúgóval. Amikor Albert Flórián halálhíréről értesültem, eleredtek a könnyeim, személyes barátság fűzött hozzá.
Telente hokira jártunk a Kisstadionba, de jártunk kézilabda-mérkőzésekre, sőt még birkózóversenyekre is. Persze akkoriban ez így volt természetes. Miként azt is, el nem tudtam volna képzelni, hogy másik egyesületben játsszam.
Csányi Béla az 1986-as és az 1988-as világbajnokságon a magyar csapattal szerzett világbajnoki címre volt a legbüszkébb a sikerei közül.
– Kilencszeres világbajnok vagyok, de talán ennél is nagyobb teljesítmény, hogy húsz éven keresztül mindig legalább a dobogón végeztem a vb-n, ezt talán soha nem fogják megdönteni. Arra is büszke vagyok, hogy 1977-ben először mi nyertünk BEK-et a Fradival, harminckétszeres magyar bajnok vagyok, tizenhatszor választottak meg az év tekézőjévé – jegyezte meg.
Csányi Béla 1989-ben igazolt Németországba, 2000 után nem szerepelt már a magyar válogatottban és 2015-ben hagyott fel az aktív játékkal. Stílszerűen…
– Meghívtam a korábbi sport társaimat, a világválogatottat, és elbúcsúztam. Jót játszottunk, majd mulattunk, csodás este volt. Szinte megkönnyebbültem attól, hogy kimondtam, többé nem játszom. Mindent elértem, amit csak lehet. Csodálatos családom, négy gyerekem, hét unokám van. Boldog ember vagyok.
Reméljük, ebben a tudatban távozott az örök létre. Nyugodjék békében!
Borítókép: Csányi Béla kilencszeres világbajnok (Fotó: Magyar Tekeszövetség)
