– Újpest vagy Ferencváros?
– Természetesen Újpest. Miért?
– Mert úgy tudom, ez a válasz egyetlen szobán múlott.
– Igen, ez tényleg így van. Tizenhat évesen mutatkoztam be a másodosztályban a Nyíregyháza felnőtt csapatában, és annyira jól ment a játék, annyi gólt lőttem, hogy az összes akkori jelentős élvonalbeli klub megkeresett. Illetve nem engem, hanem a szüleimet, hiszen én még kiskorú voltam. Ők úgy képzelték, hogy az egész család jön velem Budapestre, és a Fradi felé hajlottak, de édesanyám azt mondta, Nyíregyházán négyszobás lakásban élünk, a fővárosban is ilyet szeretnénk, hogy ne kelljen egy szobában laknom a húgommal. A Fradi azonban csak háromszobásat tudott adni, az Újpest megoldotta volna ezt a kérdést, így oda írtam alá.
– Feltételes módban? Megoldotta volna?
– Igen, mert édesanyám meggondolta magát, úgy döntött, a család marad mégis Nyíregyházán. Rajna Károly, az újpestiek szakosztályvezetője meggyőzte, hogy nagyon figyel majd rám, és jó kezekben leszek. A gond az volt, hogy a Nyíregyházához hároméves szerződés kötött, és a klub nem akart elengedni. Az Újpest ezért lényegében ellopott onnan azzal, hogy korengedménnyel bevonultatott a határőrséghez, majd amikor letelt a másfél év szolgálati idő, amely során természetesen futballoztam, nem a határt őriztem, akkor az Újpest tudtommal hárommillió forinttal intézte el, hogy ne kelljen visszamennem Nyíregyházára.
– Mióta álmodott arról, hogy az élvonalban játszik majd egyszer?
– Édesapám remek képességű futballista volt, de őt hiába csábították olyan klubok, mint a Vasas vagy a Honvéd, tehát a családi háttér is meghatározó volt. Imádtam focizni, és Nyíregyházán egy Tóth János nevű edző a korát megelőzve összeszedte a környék legtehetségesebb gyerekeit, akik aztán ugyanoda jártunk iskolába, együtt edzett és versenyeztetett minket. Innen kitűnve kerültem be aztán már tizenhat évesen a felnőttek közé.
KARDOS JÓZSEF A MÁSODIK APJA LETT
– Vidéki gyerekként a fővárosba csöppenve sokan elvesztek akkoriban. Hogyan sikerült talpon maradni ebben a merőben más világban?
– Úgy, hogy számomra Budapest egyáltalán nem volt ismeretlen. Sokszor jártam itt a korosztályos válogatottakban, rengeteg barátom volt, akik vittek magukkal mindenhova, és amikor ideköltöztem, sokat segítettek.
A család is figyelt rám, a nagymamám havonta elvonatozott hozzám, hazai koszttal feltöltötte a hűtőt, tehát továbbra is éreztem a törődést, a szeretetet.
És ott voltak még az idősebb csapattársaim, akik a mentalitásom és a játékom miatt hamar befogadtak. Kardos József második apámként sokszor beszélgetett velem, terelt a jó döntések felé, akárcsak Szendrei József, akit évekkel korábban az éjszaka leple alatt lopott el az Újpest szintén Nyíregyházáról, és már csak ezért is a hónom alá nyúlt.
– Kilencvenben már bajnokcsapat tagja lehetett. Emlékezetes lehet az az aranyérem, hiszen csak az utolsó fordulóban lett meg, ráadásul utána a klub azonnal kirúgta Varga István vezetőedzőt. Ezt hogyan élte meg a csapat?
– Szerintem nemigen hittünk benne, hogy elsők leszünk. Az MTK képviselője elvitte a szövetségből az aranyérmeket Vácra, annyira biztos volt a bajnoki címében, de kikapott, mi pedig megvertük a Honvédot. Talán éppen azért, mert nemigen bíztunk ebben a sikerben, óriási boldogság tört ránk. Aztán jött a hideg zuhany, hogy Varga Istvánt menesztették, az indoklás szerint azért, mert a vezetők szerint nem játszottunk olyan látványosan, mint amennyire az az Újpest múltjához illene. Nem értettük. Olyan vezetők beszéltek öltözői légkörről, taktikáról, egyáltalán futballról, akik soha talán labdába sem rúgtak. Nemrég egy összejövetelen találkoztam Varga Istvánnal, és amikor ez szóba került, láttam rajta, hogy ennyi idő múltán sem tudta feldolgozni a történteket, még mindig nagyon fáj neki.
– Két évvel később a belga Mechelen játékosa lett. Az igaz, hogy más játékos miatt jöttek Budapestre?
– Nem tudom, miért terjedt ez el, mert nem igaz. A belgák négy edzésen és két bajnoki meccsen néztek meg, majd a Szuperkupa-mérkőzés után döntötték el, hogy szükségük van rám. Több százezer dollárt fizettek értem, ilyet nem tesznek egy meccs alapján hirtelen felindulásból.
– A kilencvenes években a magyar futball mélypontot élt át. Mennyire csöppent más világba Mechelenben?
– Ezt nehéz szavakkal kifejezni. Addig fogalmam sem volt arról, mit jelent az, hogy profi mentalitás és környezet. Amikor először kimentem a stadionba, az edzők, a segítők, a gyúrók, az orvosok, de még a séfek is engem vártak, hogy bemutatkozzanak, és elmondják, miben segítenek majd engem. Az öltöző berendezettsége és felszereltsége ámulatba ejtett, az orvosi szobába lépve pedig azt hittem, kisebb kórházba csöppentem. Újpesten a Jóistenre volt bízva, hogy mikor épülök fel egy sérülésből, ott orvosi stáb hozott mindenkit rendbe hihetetlenül gyorsan. A vizsgálatnál kiderült, milyen anyagok hiányoznak a szervezetemből, másnaptól megkaptam a pótláshoz szükséges vitaminokat.
– Úgy érezhette magát, mint Alice Csodaországban.
– Pontosan. A stadion is lenyűgözött, de később az edzőközpontban döbbenten láttam, hogy három kifogástalan füves pálya terül el, kérdésemre elmondták, az egyiken délelőtt, a másikon délután edzünk, a harmadikon játsszuk az edzőmeccseket, és van egy negyedik, azon az egyéni képzés zajlik.
Nem hittem a szememnek és a fülemnek. A gyep pedig olyan volt, mint egy golfpálya. Újpesten egy meccs előtt szólni akartunk a gondnoknak, hogy legalább locsolja fel a gyepet, és az alagsorban üres vodkás üveggel a kezében szunyókálva találtuk meg.
– Futballistaként nagy volt a lemaradása, vagy azonnal fel tudta venni a tempót?
– Az itthoni igények alapján jól leedzett, jó állapotú játékosnak tartottam magamat, Mechelenben viszont az összes fizikai teszten az utolsó voltam, még a sérülésből éppen visszaérők is megelőztek. Az edzőm észrevette, hogy sokkoltak az eredmények, ezért félrehívott, és a vállamat átölelve mondta, ne keseredjek el, mert ő rövid időn belül felhoz engem a megfelelő szintre, és amit én tudok a futballból, azt a többiek nem tudják, tehát lesz helyem a csapatban. Nagyon jól esett.