Az őrangyala mindig is fogta a kezét a több születésnapos csatárnak

Nagy tehetségnek indult, félelmetes bal lába volt a fiatal angyalföldi csatárnak. Pál Zoltán a Vasasban kezdett el focizni hatévesen, fiatalon vált a alapemberré a felnőttcsapatban is, külföldi szerződés és válogatottság előtt állt, amikor 1999-ben váratlanul kiderült: a szíve miatt abba kell hagynia a futballt. Mindössze 23 éves volt, és új álmokat, új célokat kellett találnia, miután megpróbálta feldolgozni a történteket. Ma elégedett az életével, amelyet felépített, pedig közben többször is csak hajszálon múlott az élete.

20231206 Budapest Labdarúgás Pál Zoltán egykori labdarúgó Fotó: Mirkó István MI Magyar Nemzet MN Fotó: Mirkó István

– Szinte hetente érkezik hír olyan sportolóról, aki összeesik a pályán, és vagy meg tudják menteni az életét, vagy sem. Mit érez, amikor ezeket olvassa?
– Hála Istennek, ma már semmit. Húsznál is több év eltelt az én esetem óta, és ezekre a hírek már nem érintenek meg jobban, mint bárki mást. A legutóbbi Európa-bajnokságon is keresett a média, amikor a dán Christian Eriksen kis híján tényleg meghalt a pályán, de ezeket tudatosan elhárítottam, mert már nem szeretnék róla beszélni. Olyan ez, mint a szakítás egy párkapcsolatban: amíg élnek az érzések, addig fáj, de ahogy telik az idő, egyre könnyebb feldolgozni. 

Fotó: Mirkó István

– Ma több az eset, mint régen, vagy csak több kerül nyilvánosságra?
– Nem tudom. Az nyilvánvaló, hogy a versenyport nem egészséges. Olyan megterheléssel és nyomással jár, ami az emberi test számára nem normális. Profi szűrővizsgálatok igyekeznek megelőzni a bajt, a sportolókat tetőtől talpig folyamatosan vizsgálják, de léteznek olyan gondok, amelyek hirtelen, előjelek nélkül bukkannak fel. Ma még azt sem tudhatjuk, hogy a Covid-járvány idején kapott oltások kinek milyen hatással vannak a szervezetére – mondom ezt úgy, hogy én is beadattam magamnak mind a hármat.

Mintha megnyílt volna alatta a föld

– Arra a pillanatra hogyan emlékszik vissza, amikor közölték, hogy be kell fejeznie a futballt?
– Kristálytisztán, az ilyet nem felejti el az ember. Éppen a századik NB I-es meccsemen lettem rosszul, a szünetben kértem is a cserét. Aztán egy napi kivizsgálás után 

egy egész konzílium jelent meg az ágyam mellett, és kérdezték, van-e valamilyen civil foglalkozásom, mert ezentúl inkább azt kellene erőltetnem. Szörnyű volt huszonhárom évesen azt hallani, hogy a szívemben az egyik billentyű nem zár rendesen, ezért alkalmatlan vagyok az élsportra.

 Találgatták, vírus vagy valami más okozhatta a betegséget, de végül is teljesen mindegy volt. Mintha megnyílt volna a föld alattam, és mintha ez az egész nem velem történne...

– Gyerekkorában minden rendben volt?
– Persze. Édesapám is játszott, szerelmes volt a futballba, és látta, már négy-öt évesen elég ügyesen rúgtam a labdát, és azt hiszem, úgy volt vele, hogy amit ő nem tudott elérni, azt majd én elérem. Angyalföldön éltünk, levitt a Vasasba, ahol a salakon kezdtem, aztán szép lassan haladtam felfelé a korral is haladva. Sokáig csenevész gyerekként próbáltam meg boldogulni, csak a kamaszkorra fordulva erősödtem meg annyira, hogy már fizikálisan sem éreztem magamat hátrányban. Ez hozta meg az áttörést, mert jobban érvényesülhetett a tehetségem.

– Valaki azt mondta, éppen a nagy tehetsége miatt talán túl sokat is pátyolgatták az edzői, hétközben inkább pihentették, mert a hét végén majd a góljaival eldönti a meccseket. Így volt?
– Akkoriban nagyon sok minden esetlegesen működött a sportágban, és szerintem belefért, hogy a tehetségeket kicsit burokban tartsák, de nem élveztem kivételes helyzetet. A kilencvenes években Európa több részén már komoly professzionizmus uralkodott, nálunk nem. Ha valamit elérhettünk kevesebb munkával, akkor nem fektettünk bele többet. Viszonylag könnyen lettem ismert a közegben, jó pénzt is kerestem, nehezen lehetett ellenállni az élet csábításainak, és csak később jöttem rá arra, hogy nem ez az üdvözítő út.

A bajban vált igazán felnőtté

– Milyen álmai voltak futballistakánt?
– Nyilván eleinte az élvonal, a válogatottság, és persze a külföldi szerződés. Minden fiatal játékosnak ez utóbbi volt a célja, és ez sok tehetségnek segített megmenteni a futballkarrierjét. 

Segített megértetni, hogy a cél eléréséhez profivá kell válni, beállni a sorba, keményen dolgozni, és akkor lehet majd a hazai pénznek a többszörösét is megkeresni.

Amikor megbetegedtem, aláírás előtt álló előszerződésem volt a Stuttgarttal, amely Lisztes Krisztián mellé vitt volna. Nagy hiányérzet, hogy a válogatottnál csak kerettagságig jutottam el, ám ha egészséges maradok, szinte biztosan be is mutatkozhattam volna.

– Óriási csapás lehetett, hogy minderről le kellett mondania.
– Egyik pillanatról a másikra az élet elvett tőlem mindent, amiért addig kicsi koromtól kezdve dolgoztam. Tudom, az előbb azt mondtam, hogy nem mindig tettünk bele a futballba elég melót, és a mai fejemmel többet is tennék, de amit beletettünk, az sem volt kevés. Muszáj volt egy lapra feltenni mindent, hanyagolni a tanulást, a nyaralások helyett edzőtáborokban töltöttem a nyarakat, telente derékig égő hóban, fagyban, sárban edzésekkel mentek el a napok, és csak a futball állt a fókuszomban. Mindez azonban semmivé vált akkor, amikor Vácott cserét kértem, jött a kivizsgálás és a kérdés, hogy van-e civil foglalkozásom… Csak képzelje el, hogy a századék meccsét ünnepli, két nap múlva pedig azt mondják, még csak ne is sétáljon, különben meghal.

Fotó: Mirkó István

– Nemigen lehet elképzelni… Hogyan tudta átprogramozni az agyát új célokra, új életmódra?
– Eleinte sehogyan. Aztán felcsillant a fény az alagút végén, mert Papp Lajos professzor felajánlotta, hogy egy sertésszívbillentyűvel tud rajtam segíteni, és azzal akár futballozhatok is. Néhány hét múlva megműtött, majd lezajlott a rehabilitáció, és visszatérhettem a pályára. Játszottam is húsz meccsen, de ez már nem volt az igazi. 

Azt hittem, a történet lelki oldalát egyedül meg tudom oldani, de ez nagy tévedés volt, a mai eszemmel kerestem volna sportpszichológust. A szívvizsgálat eredményei jók voltak, de pszichésen nem voltam rendben. Mentálisan nem bírtam a nyomást, folyamatosan figyeltem magamat, bírom-e a terhelést, mennyire bírom, és ez végül rossz hatással lett az eredményekre is. Foggal-körömmel ragaszkodtam a futballhoz, visszajöttem, de már nem éreztem olyan jól magamat benne, mint előtte.

Éppen ezért ekkor már könnyebb volt tudomásul vennem, hogy muszáj befejeznem. Szerintem ekkor váltam igazán felnőtté.

– De hogyan tudott új célokat találni?
– Nagyon nehezen. Évekig nem láttam tisztán, bárhova mentem az országban, mindenki sajnált, és én kicsit beleragadtam ebbe az állapotba. Geress Zoltánnal és Tuboly Frigyessel létrehoztunk egy egyébként ma is működő focisulit, aztán jött egy lehetőség a civil életből, amely segíthetett áthidalni azt az időszakot, amelyben az én korosztályom még futballozik. Ez fontos volt, hiszen eleinte meccsre sem tudtam kimenni, annyira fájt, hogy nem lehetek ott a pályán, hogy nem tudtam kiteljesedni labdarúgóként. Gödöllőn tulajdonos, üzemeltető, üzletvezető is lettem egy pizzériában, ezt hét évig csináltam.

– Ez volt a mentőöv?
– Igen, mondhatni. Ezt az utat bejárva most alighanem több vagyok, mintha egy szimpla NB I-es futballista maradtam volna. Sokat kellett erősödnie a lelkemnek, hiszen nemrég még népszerű voltam, sokan simogattak, most pedig helyt kellett állnom a vendéglátós szakmában, ahol nem számított, hogy mit tettem addig. Az én életemre tényleg igaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít, lépésről lépésre lettem az, ami mára lettem, és erre nagyon büszke vagyok. Menet közben persze nem így gondoltam, de visszanézve már elégedett lehetek, és jól érzem magamat.

Kicsiben megkapta a hiányzó sikerélményt

– A futball mivel csábította vissza?
– Őszintén szólva nem volt nehéz. Egy barátom szólt, segíthetnék a megye kettes Mánynak, hogy ne essen ki. Ajánlottak pénzt is, de nem az számított elsősorban, én pedig gondoltam, kipróbálom magamat. Ez nem napi szintű terhelést jelentett, nem kockáztattam sokat, és bejött. 

Nagyon élveztem, gólkirály is lettem, sok minden rólam szólt, és kicsiben sok olyan sikerélményt kaptam, amelyekről korábban le kellett mondanom.

Sokat kaptam lelkileg, mert a mányiak szerettek, megbecsültek, jól éreztem magamat közöttük. Visszamentem a focisuliba, és egészen a kicsiktől indulva elkezdtem dolgozni. Akkor jutottam el oda, hogy ismét tudtam a futballban rövid és hosszú távú célokat kitűzni magamnak. A játék a kihagyott idő alatt is változott, tanulnom kellett, és elkezdtem felépíteni magamat.

– Élvezte?
– Nagyon. Talán csak elég a ma a Fehérvárban játszó Katona Mátyást említeni, akit a Vasasból elküldtek, mi felkaroltuk, és megmentettük a futballnak. Remek érzés az, amikor valakiknek már nem kellő játékosokat vissza lehet terelni a pályára. Utána átjöttem a Vasas Akadémiához, de öt-hat év után szerettem volna váltani a felnőttfutballba. A Mány éppen feljutott a megye egybe, én pedig innen-onnan összegyűjtöttem kallódó fiatal labdarúgókat azzal a koncepcióval, hogy itt megmutathatják magukat. 

Fel is tettük magunkat a térképre, a legrosszabb hátterű csapatként is a középmezőny élén tartózkodtunk a tabellán, felsőbb osztályú klubok velünk akartak edzőmeccseket játszani. Azt gondoltam, ha tízből három fiatalt vissza tudok adni az élvonalnak, akkor az már jó eredmény, és szerintem így kellene működnie egy megyei egyes vagy egy NB III-as csapatnak.

Nem rajtam múlt, hogy ez mégsem jött össze, három év után el is jöttem onnan. Kun Györggyel, egykori játékostársammal alakítottunk egy egyéni képzőt, egy szabadidőközpontban foglalkozunk a gyerekekkel.

A Kubala László Akadémia edzőjeként szeretett a gyerekekkel foglalkozni  Fotó: Ádám Kriszti – adamsweb/vkla.hu

– Sok edző panaszkodik a mai gyerekekre, mert nehéz őket rávenni a céltudatos munkára. Igazuk van?
– Ez szerintem társadalmi szintű probléma. A mai gyerekek nincsenek könnyű helyzetben, mert a sportolás rengeteg lemondással jár, az élet minden területén sokat várnak tőlük, több fronton kell helytállniuk, ezért hiányzik az életükből a felszabadultság. Azt kellene elérni, hogy a futballban megtalálják ezt, de például egy akadémián nehéz összhangba hozni a fejlődés kényszerét, az eredményességet és azt, hogy még felhőtlenül élvezzék is azt, amit csinálnak.

Több születésnapot is ünnepelhet

– Szoboszlai Dominik példája mennyire hathat ösztönzően?
– Biztosan nagyon, de látni kell azt is, hogy ez a történet ugyan nagyszerűen néz ki, ám százezerből egynek jön be. A Dominikról szóló dokumentumfilmből is kiderül, hogy ő és a család mindent egy lapra tett fel, de ez rosszul is elsülhet, bármennyit is dolgozik valaki egészen kicsit korától fogva, nincsen garancia a sikerre. Szerte a világban szülők milliói áldoznak időt, pénzt, energiát arra, hogy a gyerekük top százas teniszező legyen, de az első százba csak százan férnek be, a rengeteg csalódott, korán kiégett fiatal pedig nincs a szemünk előtt, róluk nem tudunk. Én azt tanácsolom a gyerekeknek, hogy imádják a futballt, de legyen mellette valami más is az életükben, hogy ha ez egyik nem jön be, ott legyen a másik.

– Nem beszéltünk arról, hogy közben egyszer ismét csupán egy hajszálon múlott az élete.
– Sok éve szedtem a véralvadásgátlót, ami tönkretette a gyomromat. Ma már tudom, felelőtlenül leálltam vele néhány hétre, hogy meggyógyuljak, és nem tudtam, hogy egy nap kihagyás is veszélyes. Vérrög keletkezett a szívemben, ami csaknem végzetesnek bizonyult, de az őrangyalom megint fogta a kezemet, egy hetet töltöttem el az intenzív osztályon. Három nagyobb műtéten estem át, mindent egybevetve háromszor-négyszer kellett megmenteni az életemet. Az igazi mellett ennyi születésnapot ünnepelhetek.

– Ezzel együtt, bár évtizedek óta ismerjük egymást, sohasem láttam úgy, hogy ne mosolygott volna.
–  Tudja, inkább nem számolgatom a műtéteket, egész egyszerűen örülök annak, hogy itt vagyok. 

Az élet nem bánt velem kesztyűs kézzel, de amikor mélypontra kerültem, mindig adott is valami újat. Remélem, egyszer majd a végelszámolásnál azt érzem majd, megérte a sok küzdelem. Állandóan kikerülve a komfortzónámból talán jobban is fejlődhetek, csak éppen így olykor nehezebb az élet.

A családom mindig velem volt, onnan merítettem az erőt, és így nincs is okom nem mosolyogni. A Covid előtt is azt mondtam, utána még inkább, hogy az élet nagyon rövid, mindenki a boldogságára összpontosítson, ne másokkal foglalkozzon, mert akkor saját magától vesz el értékes időt.

Borítókép: Pál Zoltán ma már elégedett az élettel, amely nem bánt vele kesztyűs kézzel (Fotó: Mirkó István)