A magyar gólkirály, aki visszatért a Holtak szigeréről, a patkányok közül + videó

Simon Attila három különböző szintű bajnokságban is gólkirály lett, ezek közül kiemelkedik a 2013/14-es szezonban a Paks játékosaként megszerzett cím az NB I-ben. A 41 éves labdarúgó jelenleg a Pest megyei első osztályú Dunavarsányt erősíti. Igazi vándormadárnak is nevezhetjük, hiszen az MTK-ból indulva 22 év alatt tizenhét klubban játszott, és még nem vonult vissza. Hiányérzete amiatt van, hogy sosem lehetett válogatott.

Simon Attila csak azt sajnálja, hogy a válogatottban nem léphetett pályára Fotó: Havran Zoltán

– Hosszú és érdekes pályafutásáról is beszélünk majd, de először a két karján lévő rengeteg szép tetoválást magyarázza meg, mit jelentenek ezek?
– Az évek során a hozzám kapcsolódó fontosabb dolgokat próbáltam megörökíteni a testemen tetoválás formájában. A jobb karomon a hitvallásom és a rám jellemző dolgok szerepelnek, a belső felén van egy nagy rádió a zene iránti szeretetem miatt. Ars poeticám egy latin mondással foglalható össze: memento unde te venisse, azaz emlékezz, hogy honnan jöttél. Ezt azért tartom fontosnak, mivel vannak emberek, akik, ha befutnak egy pályaívet vagy bármilyen sikert érnek el, akkor egy picit elfelejtik, hogy honnan indultak. A bal karomon gyakorlatilag az egész családom szerepel, de például a testem többi részén a két kislányom is fent van, a hátamon pedig egy nagy kereszt látható, ami a vallás iránti elkötelezettségemre. Úgyhogy elég sok minden megtalálható rajtam.

– A sok tetoválás miatt gyakran gondolták önről elsőre, hogy balhés játékos?
– Igen. 2006-ban csináltattam az első tetoválást, és akkoriban még igen sokan ezt az alvilággal társították. Gyakran első látásra nem voltam szimpatikus, sok negatív jelzőt kaptam, de ezzel szép lassan megtanultam együtt élni. Ha valaki elsőre a külső alapján ítélkezik – legyen az egy ruha vagy egy hajviselet –, az nem vall túl nagy intelligenciára. Én pont emiatt próbálok meg nyitott lenni mindenkivel, és nem elítélni valakit külsőségek alapján. Utólag nagyon sok embertől megkaptam, hogy kellemesen csalódtak bennem, mert nem az az ember vagyok, akire ők előzetesen gondoltak a televízióban látottak alapján.

Fotó: Havran Zoltán

– Ugorjunk a paksi gólkirálysághoz, amikor tizennyolc gólt szerzett a 2013/14-es szezonban az NB I-ben. Minek tudható ez be?
– Nagyon szerettem ott játszani, és ma is tisztelem a vezetőket azért, mert magyar játékosokban gondolkodnak. Hagyják dolgozni az embert, nem jellemző, hogy hetente váltogatják az edzőt, és ez a játékosokra is pozitív hatással van. Én a családdal éltem ott és tényleg egy nagyon csendes kisváros, ugyanakkor van egy stabil szurkolói mag, amely folyamatosan buzdítja a csapatot, így mindig van egy nagyjából két-háromezres közönség. Mindenkinek a szívügye a Paks. A gólkirályságom évében 11. helyen végeztünk a bajnokságban Csertői Auréllal, aki Horváth Ferencet váltotta a kispadon.

– Utána miért nem jött a nagy áttörés a pályafutásában, miért csak egy évig játszott Ausztriában?
– Az egy megfelelő ugrás volt akkor, NB I-es gólkirályként az osztrák Bundesligába szerződni a Wolfsberger AC csapatához. Nagyon jó helyre kerültem, nyugodt és stabil körülmények közé, szóval az előrelépés volt, ráadásul nagyon jól indult minden. Az első héten a Chelsea-vel játszottunk edzőmérkőzést harmincezer ember előtt Klagenfurtban. Fantasztikus élmény volt itt debütálni, mert az 1-1-es mérkőzésen gólpasszt is adtam. Azon a hétvégén az Ausztria Wient otthon 4-0-ra megvertük, ott is csereként beállva megint gólpasszt adtam. Sajnos később érkeztem az egyesülethez, így már megvolt a kezdőcsapat, amely ráadásul nagyon elkapta a fonalat. Az első tizenegy meccsből kilencet megnyertünk, legyőztük a Salzburgot, idegenben a Sturm Graz együttesét is, és vezettük a bajnokságot. Egy középcsapattól ez nagy szó volt. A vezetőedző nem változtatott az összeállításon, emiatt csak epizódszerepeket kaptam, majd amikor végre kezdő lettem, kikaptunk két gyengébbnek vélt gárdától, és ezzel megpecsételődött a sorsom. Mindezt tetézte, hogy kint jöttem rá, mennyire szeretem Magyarországot. Remek volt az egy év arra, hogy kipróbáltuk a külföldi létet, de nagy honvágyam volt, kéthetente jártunk haza a családdal. Rá kellett döbbennem, hogy túl a harmincon ez már nem nekem való. Harmincegy évesen már alkalmatlan voltam arra, hogy külföldön hosszabb időt töltsek el.

– Mi az oka annak, hogy nem huszonhárom évesen került Ausztriába? Későn érő típus?
– Igen, az vagyok. Úgy szoktam mondani, hogy soha nem voltam a korosztályomnak a legtehetségesebb labdarúgója. Viszont kitartó és szorgalmas voltam. És megvolt bennem a gólérzékenység. De mindent, amit elértem, azt annak köszönhetem, hogy én mindig mindenkinél jobban akartam a sikert, és sokkal alázatosabb voltam a többieknél. Amikor szünetelt a bajnokság, például télen, félmaratonokat futottam, karban tartottam magam, odafigyeltem a fizikai állapotomra. Nekem az volt a gyerekkori vágyam, hogy az NB I-ben játsszak, és akár gólkirály legyek. A külföld is álmom volt, és természetesen a pályafutásom megkoronázása a válogatottság lett volna, ami sajnos nem jött össze.

– Miért nem lett válogatott labdarúgó?
– Nem tudom… Talán a legközelebb akkor voltam hozzá, amikor gólkirály lettem Pakson. Azt követően nagyon fájt, hogy be sem hívtak. Nem azt mondom, hogy nekem ötvenszeres válogatott játékosnak kellett volna lennem, de azért a mindenkori gólkirály általában mindig kap egy-egy mérkőzést az aktuális szövetségi kapitánytól, hogy legalább megmutassa magát, ha már az adott évben olyan sikeres szezonja volt. Az fájt a legjobban, hogy olyan csatárokat is meghívtak a keretbe, akik a góllövőlistán bőven mögöttem álltak. Megértem, hogy volt, akit többre tartottak, jobb játékosnak, de azért egy egygólos csatár behívását nehezen lehet megmagyarázni, ha az aktuális gólkirály szóba sem jön. Egy-két lehetőséget biztos megérdemeltem volna, legalább akkor.

Fotó: Havran Zoltán

– MTK-nevelésként került előbb a BKV Előre csaptához kölcsönbe, majd Soroksárról Diósgyőrbe, ahol 2006-ban bemutatkozhatott az élvonalban. Milyen út vezetett a DVTK-hoz?
– Tizenkét évig az MTK-ban fociztam, kétszer nyertük meg a junior bajnokságot, és kétszeres junior gólkirály lettem. Ezek után mondta a klub, hogy nem számol velem, és kölcsönadott egy utcával arrébb a BKV-hoz, ahol két évet játszottam, illetve utána egy évet Soroksáron. Így utólag örülök neki, mert egy kicsit a dac is dolgozott bennem, hogy márpedig azért sem adom fel a gyerekkori álmaimat, és elérem. hogy NB I-ben játsszak. Tettem egy hároméves kitérőt, és akkor ezek után igazolt le a Diósgyőr, ahol valóban életem egyik legszebb két évét töltöttem. A városban nagyon szeretik a labdarúgást, és ha nem is a dobogóért harcolsz, de azt látják, hogy odateszed magad, akkor azt díjazzák. Ott is mind a két évben házi gólkirály lettem, a második évben kifejezetten jól ment a játék, tizennégy gólt rúgtam. Diósgyőrben nagyon szívesen lejátszottam volna az egész pályafutásomat, nagyon szerettem Miskolcon lenni. Ott a DVTK körül forog minden, ott labdarúgónak érzi magát az ember, de sajnos akkoriban eléggé hektikus viszonyok voltak a fizetések terén. Nekem is van családom, és gondolnom kellett arra is, hogy anyagi szinten is megbecsüljenek. Komolyabb tartozások voltak, és emiatt is kellett újból váltanom.

– Mielőtt beszélne az újpesti évről, említsük meg, hogy pont ellenük debütált az élvonalban a DVTK játékosaként.
– Nyolcezer szurkolónk előtt nyertünk 1-0-ra a lila-fehérek ellen hazai pályán. A mai napig kiráz a hideg, amikor erről beszélek. Gyerekként erről álmodtam, hogy majd egyszer kifuthatok rengeteg ember elé, hatalmas hangzavar van, sálak a nyakban, megtapasztalaom az igazi futballhangulatot. Az ilyen napokért érdemes sokat dolgozni, amikor beteljesedik egy régi álom. Csodálatos érzés volt ilyen körülmények között bemutatkozni. Ráadásul mi nem a dobogóért harcoltunk, az újpestiek viszont igen, úgyhogy hatalmas győzelem volt az az 1-0.

– Miként élte meg, hogy a DVTK után Újpesten csak epizódszerepeket kapott Kabát Péter és Rajczi Péter mögött?
– Azért játszottam ott elég sok meccset, főleg az első évben, még kezdőként is. De tény, hogy Kabát Petinek nagyon jó szezonja volt, és gólkirályként Rajczi Péter is közönségkedvencnek számított, akit éppen akkor hoztak haza Olaszországból. Tudtam, hogy nehéz feladat vár rám, de nem vagyok az a típus, aki ettől megijed, becsülettel tettem a dolgomat. Ennek ellenére nem úgy jött ki úgy a lépés, mint Diósgyőrben vagy később máshol. Azzal soha nem volt problémám, ha meg kellett küzdenem a helyért, ez mindenhol így vam. A bajnokságban végül ezüstérmesek lettünk, pedig sokáig az az aranyra is volt esélyünk. Kár érte, mert nagy dicsőség lett volna megnyerni. Most Újpesten biztos aláírnának egy ilyen „csúfos” ezüstérmet.

Fotó: Havran Zoltán

– Összeszámoltam és egyeztettük, hogy 2002-től huszonkét év alatt az MTK-tól indulva idehaza összesen tizenhét csapatban szerepelt – jelenleg a Pest megyei első osztályú Dunavarsányt erősíti –, ez a „vándormadárság” minek tulajdonítható be?
– Így van, nem lehet klubhűnek nevezni, de az éremnek két oldala van. Ki az az ember, aki szeret félévente vagy évente a családjával együtt másik helyre költözni? Az állandóság nagyon fontos minden játékosnak, és ez sajnos nekem nem adatott meg. Ahogy minden családcentrikus és jóérzésű ember számára, nekem is a család a legfontosabb. Minden döntésemnél ők az elsők, hogy nekik, nekünk jó-e, de persze a klubváltásoknál a szakmai szempontokra is figyelnem kellett. Előfordult, hogy visszaléptem egyet, és elmentem egy kisebb csapatba, hogy ott fel tudjam magam építeni újra. Erre kiváló példa, amikor a bennmaradásért küzdő Siófokhoz igazoltam, ahol fél év alatt tizenhárom meccsen hét gólt szereztem, az Üllői úton nyertünk 1-0-ra, döntetlent játszottunk az Újpest ellen, erősebb gárdákat vertünk meg, és végül onnan szerzett meg a Paks. Ezt tartom életem egyik legjobb döntésének, mármint a Siófokra szerződést.

– Mit emelne ki a 2016 utáni pályafutásából? 2015 decemberében eljött a Gyirmóttól, amellyel az előző évben feljutott az NB I-be.
– Egyértelműen a szolnoki gólkirályságomat az NB III-ban, amikor huszonhét gólt szereztem, ezzel újra visszahoztam magam egy magasabb szintre, de akkor megállt az élet a Covid miatt. Az egész pályafutásom ilyen hullámvasút volt, és utólag azt mondom, hogy hálás is vagyok érte, mert mindig visszarántott a földre a valóság. Sokszor úgy éreztem, hogy éppen kidugtam a fejemet a víz alól, aztán megint visszanyomtak. Ami a jelent illeti: negyvenegy évesen azért tudok még focizni, mert húsz éve tartom 83 kilós versenysúlyomat, így tavaly Egerben még az NB III-ban játszottam. Megyei szinten még lehet bennem pár év, addig leszek a pályán, amíg hasznosnak érzem magam és számítanak rám.

– Befejezésül árulja el, hogy milyen élményekkel tért haza a Survivor Hungaryből, az egyik kereskedelmi televízió valóságshow-jából?
– Naiv volta, mert azt hittem a sportemberi értékek fontosak lesznek. Hamar kiderült azonban, hogy ott az érvényesül, aki elárulja a szövetségeseit és az, aki rosszul teljesít a játékokban. Ha jól teljesítettél, mint ahogyan én, akkor egyből célponttá váltál, mert esélyessé váltam a győzelemre, ezért a többiek kénytelenek voltak összeállni ellenem, és elküldeni a Holtak-szigetére, ahonnan azonban szerencsére visszajöttem. Ott megtapasztaltam milyen az éhezés, kígyók és patkányok között aludni. Hatalmas kaland és egy borzasztó jó élmény volt.

Hogy Simon Attila újra belevágna-e hasonló kalandba, az kiderül az alábbi videóból: