Dicstelenül kezdődött, az biztos. A magyar válogatott csupán azzal a száraz ténnyel dicsekedhet el, hogy az Európa-bajnokságok történetének első selejtezőjét játszotta 1959-ben, ám mert simán kikapott 3:1-re a Szovjetuniótól, különösebb büszkeségre nincsen oka. A budapesti visszavágó 1:0-s vereséget hozott, így Baróti Lajos csapata az első körben kiesett, és nem lehetett ott az első Eb négyes döntőjében. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.)
A következő kiírásra azonban sok minden megváltozott. A magyar válogatott az ötödik helyen végzett 1962-ben a chilei világbajnokságon, a szövetségi kapitány egy új, roppant erős együttest épített fel, csak a vb után visszavonult Grosics Gyula maradt ki az Eb-selejtezőkre a keretből. Őt Szentmihályi Antal váltotta, a védelemben Mátrai Sándor, Mészöly Kálmán és Sárosi László mellé felnőtt Ihász Kálmán és Novák Dezső, a középpályán feltűnt Nagy István, a rutinos és fáradhatatlan Sipos Ferenc akkoriban döntött rekordot azzal, hogy megszakítás nélkül ért el az 57. válogatottságig. A csatársorban Sándor Károly, Göröcs János, Albert Flórián, Fenyvesi Máté már befutott klasszisok voltak, de már kezdett helyet követelni magának Farkas János, Rákosi Gyula és főleg Bene Ferenc, sőt, már bevetésre készen állt a fiatal Varga Zoltán is.
Franco beadta a derekát
Így nem csoda, hogy a csapat kieséses rendszerű selejtezőkben gond nélkül jutott túl Walesen (3:1, 1:1), az NDK-n (2:1, 3:3) és Franciaországon (3:1, 2:1), és így bejutott a négy közé a Szovjetunió, Spanyolország és Dánia társaságában az 1964-es tornán. Az első Eb-re csupán 17 ország nevezett, a másodikra viszont már 29.
Az UEFA akkori 33 tagországából csak Ciprus, Finnország, Skócia és – ki tudja, miért – az NSZK nem indult, később pedig Görögország visszalépett, mert azzal az Albániával kellett volna megmérkőznie az első fordulóban, amellyel politikai értelemben hadban állt 1912 óta.
A politika annyiban jelen volt a négyes döntőben is, hogy Francisco Franco tábornok, a spanyolok fasiszta diktátora vállalta a rendezést, és hajlandó volt fogadni a szovjeteket, akik ellen négy éve nem engedte pályára lépni a saját válogatottját. Létre is jött a spanyol–szovjet finálé, miután a címvédő Szovjetunió Barcelonában simán lelépte 3:0-ra a dánokat, a másik ágon pedig a spanyolok sajnos éppen a magyar válogatottat győzték le.
Madridban a Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Nagy, Sipos – Bene, Komora, Albert, Tichy, Fenyvesi összeállítású csapat 75 ezer néző előtt óriási csatát vívott a házigazdákkal.
Az utolsó félóráig utóbbiak játszottak fölényben, Tichy Lajos kifogta élete talán legrosszabb napját, válogatott mezben hét évvel később, a búcsúmeccsén láthatták újra… Szentmihályi kivédett szinte mindent, és csak 1:0 volt az állás, amikor Bene kiegyenlített. A hosszabbítás 95., 96. és 111. percben Bene háromszor vezethette rá a labdát Iribar kapusra, de mindhárom helyzetet kihagyta, öt perccel a lefújás előtt viszont Amancio, a Real Madrid szélsője bevitte a számunkra végzetes találatot (2:1).
A harmadik helyért zajló összecsapás előtt Baróti Lajos öt helyen is változtatott csapatán: Mátrai helyett Novák lett a jobbhátvéd, Sárosi helyett Ihász Kálmán a balhátvéd, Solymosi bekerült a fedezetsorba, elöl Farkas és Varga alkotta a jobbszárnyat, Bene pedig balösszekötőbe került. Ő szerzett korán vezetést, de a kevés dán akció egyikéből Carl Bertelsen a 82. percben egalizált – jöhetett a hosszabbítás. A magyarok felpörögtek a ráadásra, amelynek a második felében Novák előbb értékesítette az Albert buktatásáért megítélt tizenegyest, majd szabadrúgásból lőtt a dánok kapujába, ezzel nyertünk 3:1-re.
Két érem egy évben
Csupán érdekesség, hogy a magyar válogatott a története során csak 1964-ben nyert ugyanabban az esztendőben két érmet világversenyen: Tokióban olimpiai aranyat, Madridban Eb-bronzot. Utóbbin az elsőséget végül a spanyolok ünnepelhették meg: a 6. percben Pereda vezetést szerzett nekik, a szovjet Galimzjan Huszainov két percre rá kiegyenlített, majd hosszú unalmas szakaszt követően a 84. percben Pereda pontos beadását Marcelino szép mozdulattal, elvetődve juttatta Lev Jasin hálójába – győztek a spanyolok 2:1-re.
Négy évvel később harmincegy válogatott nevezett a tornára (amelyet először hívtak Európa-bajnokságnak Európai Nemzetek Kupája helyett), először indult az NSZK és Skócia, de egyikük sem jutott tovább a selejtezőcsoportjából. Igen, a selejtezőből, a magas létszám miatt ugyanis nyolc csoportot alakítottak ki, és ezek győztesei kerültek tovább a legjobb nyolc közé, ahol a régi szisztéma szerint, egyenes kieséssel döntöttek a négyes döntőbe jutásról. A magyar együttes az NDK, Hollandia és Dánia előtt megnyerte a csoportját, a negyeddöntőben viszont a Szovjetunió Moszkvában 3:0-val válaszolt a budapesti 0:2-re, aminek közel százezren örültek a Luzsnyikiben.
Maga a négyes torna maga volt az unalom, mindössze hét gól esett, mégis különleges és emlékezetes lett. Ott volt Olaszország – mint házigazda –, a friss világbajnok Anglia, Jugoszlávia, és egymás után harmadszor a Szovjetunió. Az első elődöntőben nagy meglepetésre a jugók 1:0-ra legyőzték az angolokat, a másikon pedig nem született gól. A kiírás értelmében pénzfeldobás döntött, a szerencse pedig az olaszokat pártolta. A pénzfeldobást egyébként kétszer is el kellett végezni, az első pénzérme ugyanis begurult a zuhanyzó rácsa alá, később megtalálták, és állítólag a szovjeteknek kedvezett volna…
A bronzmérkőzésen Anglia 2:0-ra múlta felül a szovjeteket, a finálét pedig kétszer is lejátszották. Az elsőn a hosszabbítás után is 1:1-et mutatott az eredményjelző, ezért 48 óra múlva ismét egymásnak feszültek az olaszok és a jugoszlávok, ekkor aztán az olaszok Gigi Riva, valamint Pietro Anastasi találatával 2:0-ra győztek, és Európa-bajnokok lettek.
Szőke volt a megmentő
A magyar válogatott nagy reményekkel kezdte el a selejtezőket az 1972-es tornára, és jól is kezdett Norvégiában, ahol 3-1-re nyert, ám a folytatás nem volt túl biztató a hazai, franciák elleni 1-1-gyel és bulgáriai 3-0-s vereséggel. Ezután lett Illovszky Rudolf a szövetségi kapitány, a csapat visszavágott a bolgároknak (2-0), majd Párizsban parádézva nyert újra 2-0-ra, végül a Népstadionban lelépte 4-0-ra a norvégokat.
A dráma ezután következett. A negyeddöntőben Romániával hozta össze a csapatot a sors, és itthon csak 1-1-es eredményt sikerült összehozni a visszavágóra, a mi gólunkat Branikovits László, a románokét Szatmári Lajos szerezte… Bukarestben Szőke István és Kocsis Lajos révén kétszer is vezetett a csapat, a románok azonban mindkétszer egyenlítettek, és mert akkor nem számított az idegenben szerzett több gól, harmadik mérkőzés döntött semleges helyszínen.
A két csapat három nappal később, 1972. május 17-én Belgrádban csapott ismét össze, Kocsis Lajos és Alexandru Neagu gyors gólváltása után már a hosszabbítást várta, amikor Szőke István belőtte az Eb négyes döntőt érő találatot.
Az NSZK úgy jutott el oda, hogy a negyeddöntő során fennállása egyik legjobb játékával a Wembley-ben győzte le 3-1-re Angliát, majd a visszavágón is nyert 2-1-re. Belgium és a már törzsvendégnek számító Szovjetunió alkotta még a mezőnyt, előbbi lett a házigazda, utóbbi pedig a magyar válogatott ellenfele az elődöntőben. Illovszky Rudolf elsősorban rutinos játékosoknak szavazott bizalmat, ám a tapasztalat ezúttal nem segített. Pedig a csapat jól játszott, és miután az 52. percben Konykov szép kapáslövéssel a hálóba talált, bőven akadt alkalom az egyenlítésre. A legnagyobb a 80. percben, amikor Dunai II Antal buktatásáért tizenegyest ítélt a játékvezető, Zámbó Sándor lövését azonban Rudakov kapus kivédte.
Visszasírt kudarc
A másik ágon bejött a papírforma, a bombaerős német válogatott Gerd Müller két góljával 2-1-re legyőzte a házigazda belgákat, így utóbbiakkal játszottuk mi a bronzmeccset. Ennek az első 30 percét átaludtuk, a belgák el is húztak 2-0-ra, a második nagy potya gól volt, aztán hiába szépített Kű Lajos büntetőből a második félidő elején, a folytatásban nem jött össze az egyenlítés, így elúszott a harmadik hely is.
Ezt az Eb-t az NSZK nyerte, a fináléban 3-0-ra lelépte a szovjeteket, Gerd Müller ezen a meccsen is két gólig jutott, és két évvel a vb után után az Eb-n is gólkirályi címet szerzett. Ez a német válogatott két évvel később világbajnok is lett, így kétségtelenül a legjobb válogatott jutott fel Brüsszelben a kontinens csúcsára. Ami pedig a magyart illeti, itthon a közvélemény csalódottan fogadta a negyedik helyet. Senki sem hitte volna, hogy 44 éven át visszasírjuk a Belgiumban rendezett tornát, mert 2016-ig ott sem leszünk az Európa-bajnokságon, hiába bővült később nyolcra, majd tizenhatra a mezőny…
