Az olasz közvélemény és a média nem fukarkodott a szidalmakkal a sovány eredmények és a kilátástalan játék láttán, különösen Enzo Bearzot és Paolo Rossi kapott rengeteget a számtalan gyalázkodásból. Előbbi főként azért, mert betette a csapatba az utóbbit.
Tény, Paolo Rossi lassú volt, elpattantak tőle a labdák, nem érezte a játék ritmusát, és lényegében annyi hasznot hajtott, hogy az olaszok megvoltak vele tizenegyen a pályán.
A második csoportkörben a címvédő Argentína, majd a csodálatosan futballozó, szinte mindenki által az első helyre várt Brazília volt az olaszok ellenfele ebben a sorrendben, senki egy árva garast nem adott volna a továbbjutásukra.
Rossi és az olaszok feltámadása
A kritikák ellenére a kapitány ismét betette a kezdőbe Rossit az argentinok ellen, aki ekkor már nem volt kerékkötő, de nem játszott főszerepet a 2-1-es győzelemben. Az inkább azé a Claudio Gentiléé volt, aki derékon alul szinte egyszer sem rúgta meg Diego Maradonát, felül viszont annál gyakrabban…
És ezután következett a pillanatok alatt legendássá vált brazilok elleni mérkőzés,
amelyet okkal sorolnak a világbajnokságok történetének a legjobb meccsei közé. A brazilok azóta nevet adtak a mérkőzésnek: A tragédia do Sarrià, a Sarrià tragédiája.
Júnior, Toninho Cerezo, Falcao, Zico, Sócrates, Serginho és a „nehéztüzér” Éder mind világklasszis volt, általános vélemény szerint az 1970-es világbajnok brazil válogatottal egyenértékű volt ez a csapat, ám nem számoltak valamivel: az olasz válogatott, különösen Paolo Rossi feltámadásával.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!