– Hogyan készül a sakkolimpiára?
– Szorgalmas és rendszeres gyakorlással, ahogy a pályafutásom során mindig. Senki se gyanítson szenzációt. Közismert, hogy a zene, az éneklés a másik szenvedélyem. Falvai Mátyás, a sakkolimpiát szervező Nemzeti Rendezvényszervező Ügynökség igazgatója, valamint Polyánszky Zoltán, a Magyar Sakkszövetség elnöke azzal a megtisztelő kéréssel fordult hozzám hetekkel ezelőtt, hogy a sakkolimpia alatt, a szünnapon koncerttel színesítsem a programot. Ennek megfelelően szeptember 17-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tizennyolc órától lesz fellépésem.
– Mivel lepi meg az érdeklődőket?
– Német, olasz és természetesen magyar operaáriákkal. Csajkovszkijtól ugyan éppen az Anyegin nem szerepel a repertoáromon, de ezúttal nem csupán ezért mellőzöm az orosz szerzőket, akiknek a műveit egyébként ugyancsak nagyon kedvelem.
– Nocsak! A korábbi beszélgetéseinkkor mindannyiszor hangsúlyozta, hogy a pályafutása során mindig apolitikus volt, az ötvenhatos forradalom idején például, miközben dörögtek a fegyverek, ön Capablanca játszmáit tanulmányozta teljes átéléssel, de a szovjet sakkozók ellen sem motiválta soha semmiféle revansvágy. Idősebb korára változott a helyzet?
– Szilárd világnézetem ellenére a mai napig igyekszem távol tartani magam a politikától, de a világ annyira felbolydult az elmúlt években, aminek a hatása alól senki sem tudja kivonni magát. Ennek számos eleme van, ne várja tőlem például, hogy a háborúról bármit is mondjak, de az orosz sakkozók távolléte nyilván nem használ a sakkolimpia színvonalának.
– Budapesten is lesznek oroszok szép számmal, csak éppen más országok képviseletében. A háború miatt nagyon sokan váltottak zászlót, miként arra a Nemzetközi Sakkszövetség lehetőséget kínál, a magyar válogatottban is játszik egy honosított orosz sakkozó, Szanan Szjugirov. Mi a véleménye erről?
– Az én időmben különösen nehéz volt a szovjetek – oroszok, ukránok, örmények, baltiak és még sorolhatnám – ellen játszani, mert sokan voltak, kiválóan sakkoztak, s kétségtelen, olykor segítették egymást, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy szovjet mivoltuk miatt ítéljem meg őket. Mára több országba, csapatba szétszóródva ez megváltozott, de az orosz sakkozás erejét hiba lenne kétségbe vonni.
Nyilasi is rúgott neki tizenegyest
– Tudom, nem szereti, ha a korát felemlegetik…
– Ne is tegye, kérem…
– Akkor csak annyit hadd jegyezzek meg, kitűnő egészségnek örvend. Mivel tartja magát fitten?
– Mindig sportoltam a sakkozás mellett. Eleinte csak a mozgás utáni, még gyerekként megszerzett vágytól hajtva, később, amikor beláttam, hogy ez mennyire fontos a szellemi munka ellensúlyaként, már tudatosan. Úsztam, futottam, egy időben súlyzóztam is. Büszke voltam magamra, hogy az ötvenkilós súlyzókészletemmel milyen kitartóan vagyok képes edzeni, aztán amikor költözködtünk, s az egyik rakodó legény fél kézzel felkapta az egészet, kicsit elment tőle a kedvem. A tatai edzőtáborban pedig szinte minden sportágat kipróbáltam.
Nyilasi Tibor is rúgott nekem tizenegyest, vívtam, sőt még lovagoltam is. Ez utóbbi igazán emlékezetesre sikeredett. Az öttusázók, Török Ferenccel az élen biztosítottak arról, hogy a legjámborabb lóra ültetnek fel. Szegény pára érezhette is a felelősséget, mert nem akaródzott neki megindulni velem. Azzal biztattak, cuppogjak a lónak. Így tettem, mire az egyből vágtába kezdett. Mindenki megrémült, velem együtt természetesen, három-négy kört megtett a ló, mire elkapták a kantárját és végre megállították.
Én persze lerepültem róla, egyenesen a mocsokba, Hertzka doktor ragaszkodott is hozzá, hogy bead nekem egy tetanuszt. Talán ez a történet is alátámasztja, a többi sportág képviselői is elfogadtak minket, sakkozókat, mindig nagyon jó társaság volt az edzőtáborban. Csak a szakácsok nem örültek a jelenlétemnek, mert Tatán is rendszeresen tüntettem a baromfi ellen, amit még gyerekkoromban megutáltam. A kérdésre visszatérve, ma már csak úszom, s persze a zene és az éneklés is fitten tart.
A steak és az 1978-as aranyérem
– A baromfi- kontra marhahús kérdés az 1978-as sakkolimpia végeredményét is befolyásolta. Mesélje el, kérem ezt a történetet!
– Igen, Buenos Airesben mindennap közelharcot vívtam a rendezőkkel, sehogy sem akartam beletörődni, hogy Argentínában, a szarvasmarha-tenyésztés országában rendre miért csirkét tálalnak fel vacsorára. Ha belefért az időmbe, olykor inkább kimentem a városba egy jó steakre. Más is követhette a példámat, s ez a jugoszlávoknak, személy szerint a kiváló nagymesternek, Ljubomir Ljubojevicsnek sokba került. Az utolsó fordulóban a jugoszlávokkal kerültünk össze. Ljubojevics Ribli Zoltánnal játszott, és a parti a korábban a bolgár Radulov elleni játszmámat követte, amit viszonylag könnyedén megnyertem. Ljubojevics ezt nem tudta, mert aznap korán elhagyta a versenytermet, talán éppen steakre vadászva… Ribli szándékosan gyorsan húzott, hogy az ellenfele ne állhasson fel az asztaltól, mert akkor valaki figyelmeztethette volna, a vesztébe rohan. Ribli meg is nyerte a játszmát, mi pedig a mérkőzést 3-1-re, ami akkoriban a jugoszlávok ellen nagyszerű eredménynek számított. Ennek köszönhetően előztük meg a szovjeteket és lettünk aranyérmesek a sakkolimpián.
Szerényi elvtárs bemondta a lépést...
– Két évvel később hasonló volt a helyzet, akkor a holtverseny a szovjetek győzelmét jelentette. Ennek is megvan a maga története, az említett Buchholz-pontok miatt az utolsó fordulóban a skót–görög meccs döntött az első hely sorsáról. A szovjeteknek kiütéses görög siker kellett a végső győzelemhez, akiknek állítólag Garri Kaszparov súgott. Személyesen megbeszélték azóta ezt a történetet?
– Azért sem, mert nem ápolunk különösebben jó viszont egymással, Kaszparov nem bocsátja meg nekem, hogy a New York-i párosmérkőzésükön Karpovnak szekundáltam ellene, az édesanyja ezután még a köszönésemet sem fogadta… Kaszparovval amúgy van egy másik érdekes, személyes történetem. Az 1986-os dubaji sakkolimpián fordulatos, nagy játszmát vívtunk. Előbb nekem voltak nyerési esélyeim, aztán neki, a parti végül függő után lett döntetlen. A függő utáni folytatásban borzalmas helyzetbe kerültem. Szerényi Sándor, ahogy akkor mondták, Szerényi elvtárs, a Magyar Sakkszövetség elnöke közelről követte a játszmát, és Kaszparov távollétében bemondta a helyes lépést. Ami triviális húzás volt, természetesen magam is azt akartam lépni, de ezek után szörnyű dilemmába kerültem. Kaszparov nem is értette, mire várok. Megléphetem-e ezek után a helyes folytatást? Emiatt gyötrődtem. Végül dühömben szokatlanul erélyesen, szinte odavágtam a tábla közepére a jó lépést, ami után gyorsan megegyeztünk döntetlenben.
– Súgás, ha akarom, tehát csalás, valamint erkölcsi dilemma. Mindez napjaink sakkjában is jelen van?
– A külső segítség igénybevétele nyilván ma is nagy kísértés, én a magam részéről sohasem fogadtam el és sem súgtam soha senkinek, még a csapattársaimnak sem. Közismert rólam, hogy vallásos ember vagyok.
Miért is tagadnám, gyakran játszmák előtt is imádkoztam, Isten segítségét kérve. Majd feltettem magamnak a kérdést: milyen jogon kérhetem a Teremtőt arra, hogy az ellenfelemmel szemben engem vegyen pártfogásába? Ezért az imáimhoz hozzátettem, hogy győzzön a jobb.
„A digitalizáció a sakk halálát jelenti”
– Mi a véleménye a korábbi világbajnok, Magnus Carlsen esetéről, aki csalással vádolta meg Hans Moke Niemannt? Az amerikai sakkozó állítólag jelek továbbítására alkalmas anális gyöngyöket használt…
– Ne is mondja, ezek a történetek engem abban a hitemben erősítenek meg, hogy a digitalizáció a sakk halálát jelenti.
– Más irányból, de Carlsen is erre a következtetésre jutott. Lemondott a világbajnoki címéről és csak elvétve hajlandó hosszú partikat váltani, mondván, rapid játszmák során, az idő rövidsége miatt nincs lehetőség csalásra, s akkor legalább tiszta a végeredmény.
– Ebben igaza lehet. Mégis feltenném a kérdést: mi a cél? A sakk szépsége vagy a küzdelem? Én a klasszikus sakk híve vagyok, tizennyolc éves koromig nem is váltottam villámpartikat, s meggyőződéssel állítom, hogy régen, amikor lényegesen hosszabb volt a gondolkodási idő, tartalmasabb játszmák születtek. Cseppet sem bánom, hogy nem a mai világban kell érvényesülnöm.
– Azért még olykor sakkozik?
– A híreket, a játszmákat követem, de már nem játszom, sőt nem is elemzek, a sakk-készletemet már évekkel ezelőtt elraktam a szekrényembe.
A sakkot fokozatosan felváltotta a másik szenvedély, az éneklés
– Énekesként viszont még mindig vállal fellépést. Korábban azt mondta, a nyolcvanas évek derekán, ötvenéves kora felett érezte úgy, hogy gyengül a játéka. Énekelni tehát tovább lehet magas színvonalon, mint sakkozni?
– Utána azért még sokáig játszottam, utoljára például kétezerben szerepeltem a sakkolimpián, de kétségtelen, ötven felett egyre nehezebb lépést tartani a fiatalokkal. Az éneklés, azt hiszem, azért más. Ehhez is szükséges koncentráció, de aki rendben tartja a hangszálait és bírja szuflával, az bátran énekelhet idős korában is, legfeljebb mélyül a hangja. Igaz, én vagyok az egyik kivétel. Sokáig basszust akartam énekelni, a hangszínem viszont bariton volt. A kiváló énektanáraimnak köszönhetően idővel elértem a hősbariton magasságot, s ma már inkább basszbaritonnak mondanám magam. A zene azért is volt fontos az életemben, mert amikor a sakkozásból fokozatosan kivonultam, új cél támadt az életemben, helyesebben a másik gyerekkori szenvedélyem vált egyre erősebbé.
– Eljátszott már a gondolattal, hogyan alakul az élete, ha nem sakkozó, hanem zenész, énekes válik önből?
– Igen, s nehéz lenne megmondani, hogy a New York-i Metropolitanig vagy csupán a zalaegerszegi férfikórusig jutottam volna… Hiszek benne, hogy a sakk és a zene iránti érzék valamiképpen közös tőről fakad. Több kiváló sakkozót említhetnék, akik egyúttal kiváló zenészek voltak, elegendő a korábbi világbajnokot, Vaszilij Szmiszlovot említeni, aki ugyancsak kiválóan énekelt, a nagy versenyek után gyakran adott koncertet. Ez persze fordítva is igaz, Erkel Ferenc kiválóan sakkozott, mi több, a Pesti Sakk-kör elnöke is volt. Erkel ugyanabba a kávéházba járt, ahová a legjobb sakkozók. Állítólag egy újságíró meg is kérdezte őt, nem zavarja, hogy a szabadidejében sakkozók veszik körül, mire Erkel így válaszolt: sokkal inkább azok az újságírók untatnak, akik sakk helyett zenéről akarnak velem beszélgetni…
Portisch szerint Fischer a legnagyobb
– A pályatársai közül kire gondol a legnagyobb tisztelettel?
– A túlnyomó többséggel jó kapcsolatot ápoltam és ápolok ma is, ha egyvalakit kell kiemelnem, akkor az Bobby Fischer, akit a barátomnak is mondhattam.
Amikor Budapesten élt, hasonló forgatókönyv szerint rendszeresen találkoztunk. Meghívtam vacsorára, majd megkértem Bobbyt, hogy segítsen kiigazodni egy bonyolult állásban. A vacsora után ő rendszeresen ledőlt a pamlagra egy fél órára, majd miután felébredt, ránézett a táblára, s szinte azonnal bemondta a helyes lépést.
Nehéz természetű ember volt, ezért hunyt el fiatalon, csupán hatvannégy évesen, az én szememben máig ő minden idők legjobb sakkozója.
– Mit remél, mire lehet számítani a magyar csapattól a sakkolimpián?
– Az orosz csapat kiesése mindenkinek növeli az esélyeit. Lékó Péter és Rapport Richárd visszatérése komoly erősítés, bár jelent némi kockázatot, hogy Lékó évek óta nem játszott komoly versenyen, továbbá remélem, Rapportot nem viselte meg a számomra érthetetlen román kaland. Úgy gondolom, reális az esély az éremszerzésre, de arról sem szabad megfeledkezni, az elmúlt években Kína, India, újabban pedig Üzbegisztán betörésével megváltoztak az erőviszonyok.
