Klujber Katrin játékát kedveli, a kézilabda az élete – interjú Gódorné Nagy Mariannával

A lapunk részvételével is zajlott 2020-as szavazáson a Kézisek kézisének, azaz minden idők legjobb női kézilabdázójának megválasztott Gódorné Nagy Marianna napjainkban férjével, Gódor Mihállyal közösen a kézilabdás-utánpótlást neveli Lentiben, emellett harmonikus életet él a határ menti kistelepülésen, Szentgyörgyvölgyben. A korábbi kiválóság figyelemmel követi a mérkőzéseket is, és nagyon szurkol a részben hazai Európa-bajnokságra készülő válogatottnak.

Gódorné Nagy Marianna otthonra lelt Szentgyörgyvölgyben, a kézilabda viszont Lentibe köti. Fotó: Tumbász Hédi

– Október végéhez közeledünk, a nyár már csak egy múló emlék. Milyen az élet ilyenkor az Őrségben? Az önök mindennapjai mennyiben változnak meg az év ezen szakaszában?
– Nincsenek nagy változások. A nyár annyiban különbözik a többi évszaktól, hogy van egy hónap szünet, amikor egyáltalán nem foglalkozunk kézilabdával. Ezt leszámítva egész évben az tölti ki a napjainkat: edzősködünk, van egy egyesületünk Lentiben, ahol több mint száz gyerek van, a kezdőktől egészen az ifi korosztályig terjed a korcsoport.

Gódorné Nagy Marianna Született: 1957. augusztus 30., Csorna Posztja: jobbátlövő Klubjai: Csornai MEDOSZ SE (1970–1976), TFSE (1976–1980), Vasas SC (1980–1986), Bayer Leverkusen (NSZK, 1986–1988), Hypobank Wien (osztrák, 1988–1991), WAT Fünfhaus (1991–1993) Első válogatottság: 1975. október 10., Koprovnica (Lengyelország 15–14) Utolsó válogatottság: 1987. december 20., Szófia (Ausztria 22–17, B-vb) Legjobb eredményei: olimpiai 3. (1976), olimpiai 4. (1980), vb-2. (1982), kétszeres vb-3. (1975, 1978), vb-8. (1986), háromszoros BEK-győztes (1982, 1989, 1990), BEK-2. (1991), kétszeres IBV-4. (1974, 1975), ötszörös magyar bajnok (1980, 1981, 1982, 1984, 1985), négyszeres MNK-győztes (1980, 1981, 1982, 1984), NSZK-bajnok (1987), négyszeres osztrák bajnok (1988, 1989, 1990, 1991), kétszeres világválogatott (1991), ötször az év magyar kézilabdázója (1979, 1980, 1981, 1982, 1985)

– Jó pár éve már, hogy maguk mögött hagyták Budapestet, jelenleg az alig ötszáz fős lélekszámú Szentgyörgyvölgyben élnek. Otthonra leltek a határ menti községben?
– Budapestről először kimentünk az akkori NSZK-ba, majd átmentünk Ausztriába, aztán amikor abbahagytam a kézilabdát, akkor költöztünk Szentgyörgyvölgybe, ami az Őrség szélén van. Ott most a legjobb, ott vagyunk otthon. Nagyon szeretünk ott élni. A férjemmel mindketten vidéki származásúak vagyunk. Amíg fiatal az ember, szeret városban lakni, de mi már nem vágyunk rá. Ahol most vagyunk, ott is elérhető minden: ha nagyon szeretnénk színházba, moziba, esetleg étterembe menni, Zalaegerszeg, Nagykanizsa vagy éppen Szombathely sincs messze.

Aktív életet élnek

– Amikor éppen nem a kézilabdával foglalkoznak, mi jelenti a kikapcsolódást? 
– A férjemmel mindketten nyugdíjasok vagyunk, igyekszünk akkor is aktív életet élni, amikor éppen nem a kézilabdáról van szó. Van kertünk, ahol próbálunk egy kis zöldséget, ezt-azt megtermelni. Ez nagyon jó dolog, hiszen a saját termésünket ehetjük. Régebben nem volt jellemző ránk az ilyesmi, élvezzük.

– Helyben mennyire érzi, hogy ismerik, elismerik a játékosmúltja miatt?
– Szentgyörgyvölgy egy kistelepülés, ha nem is tanyák, de elszórt házak alkotják főként. Mi is egy ilyenben lakunk, nem igazán sétálgatunk a faluban. Lentiben tudják, hogy kik vagyunk, mivel foglalkozunk, abszolút érezzük a megbecsülést.

Gódorné Nagy Marianna és a tekintélyes éremgyűjteménye. Fotó: Tumbász Hédi

– Említette, hogy a legkisebbektől kezdve több tanítványuk van. Ők mit tudnak az ön páratlan pályafutásáról?
– Azok, akik az egyesületünkbe járnak kézilabdázni, abszolút tisztában vannak ezzel, hiszen a szülők beszéltek nekik erről. Egy időben tanítottam Lentiben egy iskolában is, ott a kollégák ugyanúgy elmondták a gyermekeknek, hogy kivel van dolguk.

– Mi a cél, mik a lehetőségek Lentiben, ahol az önről elnevezett munkacsarnokban zajlik a munka?
– Nem egyszerű, mert ez egy kisváros. Az a baj, hogy a gyerekek az általános iskola elvégzése után elvágyódnak, elmennek Zalaegerszegre, ide-oda középiskolába. Így nagyon nehéz csapatot építeni. Sokan vannak, akik bár Zalaegerszegen tanulnak, visszajárnak hozzánk az edzésekre, mérkőzésekre. Próbáljuk fenntartani a rendszert, amennyire lehet.

Pluszmotivációt adhat a hazai rendezés

– Feltételezem, továbbra is aktívan követi a sportág eseményeit. Járnak mérkőzésekre is?
– Már nem igazán járunk meccsekre, de a tévében amit lehet, megnézünk.

– Hogy látta a női válogatott hatodik helyezéssel zárult olimpiai szereplését?
– Nem volt könnyű dolga a csapatnak, főleg ilyen nagy elvárásokkal. Magyarországon mindig az volt a divat, hogy nagy elvárások vannak, ha valaki már nem aranyérmes, „csak” például egy negyedik helye van, az már kevés. Én úgy gondolom, hogy aki kijut az olimpiá­ra, az nagyon sokat elért, és megérdemli, hogy elismerjék a teljesítményét.

– Az idén nemcsak olimpia volt, hanem női Európa-bajnokság is lesz, amelynek Magyarország is társrendezője. Mit jelenthet mindez a játékosoknak?
 

– Az, hogy itthon, Magyarországon van egy világverseny, szerintem rengeteget ad a játékosoknak, akik részt vehetnek a tornán. Ez egy pluszmotiváció. Valószínűleg az, aki pályára léphet majd a meccseken, egyébként is százötven százalékosan megy ki, de ehhez még rengeteget hozzátesz, hogy hazai pályán szerepelhet.

Fantasztikus szeretetáradat

– Az idén immáron ötödik alkalommal léphet pályára a női kézilabda-válogatott egy hazai rendezésű világversenyen. Az első ilyen alkalom 1982-ben volt, akkor önök tízezer szurkoló előtt nyertek ezüstérmet a Budapest Sportcsarnokban. Milyen emlékeket őriz a negyvenkét évvel ezelőtti világbajnokságról?
– Hatalmas várakozás előzte meg a tornát, Magyarországon azelőtt még nem volt hasonló. Emlékszem, a rendezők kicsit tartottak is attól, hogy a szurkolók nem töltik majd meg a lelátókat, ám amikor az első meccsre megtelt a csarnok, szerintem mindenki megnyugodott. Fantasztikus volt az a szeretetáradat, a pozitív hozzáállás, amit akkor tapasztaltunk.

Moszkva, 1986. július 17. Gódorné Nagy Marianna kapura dob a magyar–dán női kézilabdamérkőzésen, Moszkvában a Jóakarat-játékokon. A magyar csapat 25-18-ra nyert. Fotó: Czika László

– Milyen várakozások előzték meg az akkori tornát a csapattagok részéről?
– Egy kicsit mindannyiunkban benne volt, hogy elvárták tőlünk a jó eredményt. Rengeteget dolgoztunk, edzettünk, tisztában voltunk vele, hogy jó teljesítményre lehetünk képesek, a célunk egyértelműen az volt, hogy az élmezőnyben végezzünk. Ez sikerült is, hiszen másodikok lettünk. Hozzá kell tenni, hogy akkor még más volt a világbajnokság lebonyolítása, a legjobb hat között mindenki játszott mindenkivel, a kialakult tabella alapján hirdettek végeredményt.

– A korabeli tudósítások szerint a vb-győztes szovjetek elleni, ezüstérmet eredményező győzelem után erőteljes zokogásban tört ki. Emlékszik még, mit élt át akkor?
– Őszintén? Nem emlékszem rá. Az biztos, hogy nagy volt az öröm, hiszen az érem volt a tét.

Klujber játékát kedveli

– Mit vár a csapattól az idei Eb-n?
– Nagyon sok sikert kívánok nekik, szorítani fogok a lányoknak, szerintem jól fognak tudni szerepelni. Sok függ majd a pillanatnyi formától, ez mindig nagyon sokat számít. Abban biztos vagyok, hogy a szurkolók szeretete rengeteg pluszt adhat. Mi is átéltük ezt annak idején, amikor kimentünk a pályára, és a tízezres tömeg éljenzett meg tapsolt… Ha visszagondolok, még ma is borsódzik a hátam.

– Van kedvence a mai válogatott játékosok közül?
– Az egész csapatot nagyon szeretem, de Klujber Katrin játékát különösen kedvelem. Érdekes játékos egyébként. Sokáig olyan, mintha nem is lenne ott, aztán puff, csinál valami szenzációsat.

Fradi, Győr, Vasas

– Klujber klubja, a Ferencváros alaposan megerősödött erre a szezonra, a Győrhöz hasonlóan jó esélye van a BL négyes döntőjére. Mit gondol erről?
– Szerintem minden lehetséges. A pillanatnyi forma ebben az esetben is döntő lehet, sok függ ettől. Nyilván mindkét csapat sokat fog készülni rá, de pszichésen az adott napon számít sokat, hogy mennyire vagy stabil, ott vagy-e fejben… Ez nagyon összetett dolog. Mindenesetre úgy látom, mindkét együttesnél adottak a lehetőségek ahhoz, hogy jó eredményt érjenek el.

A kiváló korábbi kézilabdázó életének nagy részét ma is a kézilabda tölti ki. Fotó: Tumbász Hédi

– Volt klubja, a Vasas az előző idény végén bennmaradt az NB I-ben, ám a lehetőségei nem olyanok, mint akkor, amikor önnel BEK-et nyert. Hogyan látja a klub jelenét?
– Nagyon örülök neki, hogy az NB I-ben van, hiszen sokáig nem volt ott az élvonalban. A játékosok fiatalok, tehetségesek, ügyesek, a cél nem lehet más, jövőre is benn kell maradni.

– Az osztrák válogatott másod­edzőjeként dolgozó férjével nyugdíjasként sem kellett elszakadniuk szeretett sportáguktól. Mit ad önöknek a mindennapokban, hogy még mindig részei tudnak lenni?
 

– Végül is mindig ez volt az életünk, szerintem ezt nagyon nehéz letenni. Nem is akarjuk. Bután hangzik, de régebben azt szokták mondani a régi edzőkre, játékosokra, hogy ha eljön majd az idő, a pálya szélén fog meghalni. Ami biztos: nyilván fárasztó, de mi továbbra is nagyon szeretjük ezt csinálni. Nekünk a kézilabda az életünk.