– Mennyire melegedett a szíve környéke, amikor itt, Pakson, az ellenfél Debrecen szurkolói kórusban skandálták a nevét?
– Nagyon. Különösen azért, mert a fiam mögöttem ült. Egyszer már történt hasonló, akkor ismét paksi játékosként mentem Debrecenbe, az én gólommal egyenlítettünk, és a szurkolók akkor is éltettek, de a fiam akkor még nagyon kicsi volt, nem emlékezhet erre. Most mondta neki az egyik barátom, hogy látod, édesapádat még most is mennyire szeretik a debreceniek.

– Mivel lehet elérni, hogy ellenfélként is kifejezzék a szeretetüket?
– Gyönyörű sikereket értünk el a kétezres évek derekán a Lokival, és kiváló kapcsolatot ápoltunk a szurkolókkal. Amikor kimentünk melegíteni, a B közép már tele volt a régi stadionban, és az akkori futballisták ma is óriási népszerűségnek örvendenek a városban. Tartottunk közös napokat a szurkolókkal, közel kerültünk egymáshoz, de máig tartó elismeréshez nyilván kellettek a bajnoki címek is.
– A paksi közönség is ennyire szenvedélyes, és csak a kisebb létszám miatt tűnik másnak?
– Szenvedélyes, de nem tud olyan hatással lenni, mint a ferencvárosi, a diósgyőri vagy a debreceni. Ugyanakkor ott állnak a csapat mögött, az idejüket, a pénzüket áldozva mindig buszra ülnek, és mennek idegenbe is szurkolni, csak éppen kevesebben vannak, mint az említettek.
Nem tartott Varga Zoltántól sem
– Amikor elkezdett gyerekként futballozni, az élvonalról még csak nem is álmodó Paks milyen perspektívát kínált?
– Nem gondolkodtam nagyobb perspektívában. Az utánpótlásban mindannyian szerettünk volna eljutni az NB II-es csapatba, ennél többről már csak akkor álmodtunk, amikor odaértünk, és többen feljebb is jutottunk az élvonalba, Vayer Gabor elment Győrbe, Buzás Attila Diósgyőrbe, majd végül én Dunaújvárosba, ezután pedig válogatott szerettem volna lenni. Nagyon fontos és érdekes, hogy aki el tudott menni az élvonalba, később mind visszajött Paksra velem együtt.
– Akkor sem érezte megbicsaklani a karrierjét, amikor kölcsönadták Szekszárdra?
– Nem, hiszen én kértem. Nem akartak elengedni, de játszani akartam az NB II-ben, és Pakson ez akkor hol megtörtént, hol nem. Abban a fél évben nem a kispadon ültem, hanem játszottam, és ahogy mondani szokták, olykor egyet vissza kell lépni, hogy utána kettőt léphess előre, és itt is ez történt.