Még az ellenfél szurkolói is rajongva éltették két klub legendáját

Nem voltak nagy álmai a futballban, ám négyszeres magyar bajnok, kilencszer szerepelhetett a válogatottban, és külföldön is kipróbálhatta magát. Bár Éger László tősgyökeres paksi, onnan indult, majd oda is tért vissza, a legnagyobb sikereit Debrecenben érte érte el, ahol a népszerűsége ma is töretlen, a két csapat meccsén a Loki szurkolói hangosan éltették. A magyar futball egyik legsikertelenebb időszakában ő burokban él, többek között erről is beszélgettünk.

Éger László a legnagyobb sikereit Debrecenben érte el, de Paksról indult, és oda is ért vissza. Fotó: Havran Zoltán

– A frissen feljutott Dunaferrnél mutatkozhatott be az élvonalban, amely két évvel később bajnok lett. Pusztán az NB I vonzotta, vagy már akkor beszéltek az aranyéremről?
– Szó sem volt róla. Az egyik vezető, Gróf András vitt oda, Varga Zoltán volt a vezetőedző, aki szerintem azt sem tudta, ki vagyok. Örültem, hogy olyan futballistákkal edzhettem együtt, mint Tököli Attila, Lengyel Ferenc vagy Jäkl Antal, küzdöttem a csapatba kerülésért, ami a negyedik fordulótól sikerült is. 

Varga Zoltánról nem tartottam, mert nem voltam a tudatában annak, hogy nehéz ember, ami amúgy igaz, de nekem nem volt vele semmi gondom. Megtettem mindent, amit kért, és sohasem kötött belém,

 de például a szintén öntörvényű zseni Tököli Attilával már jóval nehezebben jöttek i egymással.

Éger László a nehéz természetű Varga Zoltánnal is ki tudott jönni (Fotó: Havran Zoltán)

– Minek köszönhetően sikerült két év alatt 2000-ben megszerezni a bajnoki címet? 
– Egyrészt a Dunaferr biztosította a megfelelő anyagi hátteret, másrészt Ebedli Ferenccel is előbbre léptünk, de Egervári Sándor és a stábja elengedhetetlen volt a sikerhez. Kellett persze a pénz, remek játékosokat vásárolt ki a klub máshonnan a szerződéseikből, és nagyon erős csapat állt össze. Nagyon fontos volt az, hogy mi nem csak a pályán és az öltözőben töltöttük együtt az időt. Együtt jártunk reggelizni, ebédelni, és remek közösséget alkottunk. 

Amikor Egervári Sándor lett az edző, az első mérkőzés után összejöttünk néhány percre a stadion egyik termében a feleségekkel és a barátnőkkel együtt. Sanyi bácsi kiállt középre egy pohár borral a kezében, és azt mondta, ezt a poharat a barátnők a feleségek és a gyerekek tiszteletére emeli meg, így megköszönve, hogy segítették a párjukat, az édesapjukat felkészülni a mérkőzésre.

 Ezután ezek az összejövetelek egyre hosszabbak lettek, és a családtagok is összebarátkoztak egymással.

– Három évvel később ez a csapat kiesett. Hogyan élte meg a Dunaferr leépülését?
– Nagyon rosszul. Rettenetes volt látni, hogy egymás után mennek el sírva az öltözőből a játékostársak, akik egyben a barátaim is, és nem tudtuk, a következő napon kitől kell majd elköszönnünk. A Dunaferr nem tudott fizetést adni, és bár először mindenkiért szeretett volna pénzt kérni, ez úgy, hogy jelentős összegekkel tartozott, nem működhetett. Mi lemondtunk a nekünk járó tartozásról, cserében pedig ingyen mehettünk, és mindenkinek volt jó ajánlata, hamar szét is esett az a nagyszerű csapat.

Az ösztöne szerint döntött, és bejött

– Miért éppen a Debrecent választotta?
– Több klub megkeresett, és már-már elköteleztem magamat Zalaegerszegre, amikor az utolsó pillanatban mégis a Debrecenhez írtam alá. Nehéz megmondani, hogy miért. A ZTE akkor volt csúcson a bajnoki címével és a Manchester United legyőzésével, anyagilag is jobb ajánlatot tett, 

Szima Gáboron, a Loki tulajdonosán viszont minden egyes beszélgetésünkkor azt éreztem, hogy komoly futballt akar létrehozni Debrecenben, és ehhez nagyon szeretne engem megszerezni. 

Az ösztönöm azt súgta, oda kell mennem, és amikor az első edzésen megjelent kétezer ember, már tudtam, hogy jól döntöttem.

– A DVSC valóban a kor sikercsapata lett, de miben különbözött a leginkább a Dunaferrtől?
– Ezt már sokan megkérdezték tőlem. Dunaújvárosban nagyon családias közegben tettem a dolgomat, Debrecenben viszont nem könnyű elfogadtatnia magát egy idegennek, különösen úgy, hogy a csapatban olyan helyi legendák játszottak, mint Sándor Tamás, Dombi Tibor, Szatmári Csaba, Böőr Zoltán vagy Madar Csaba. Az első fél évet roppant nehezen éltem meg, utána viszont egyik napról a másikra annyira jól éreztem magamat, hogy a várost a második otthonomnak tekintem a mai napig is.

Éger László Paksról indult el, és a korábbi társai többségével együtt ide is tért vissza (Fotó: Havran Zoltán)

– Az ösztöne nem csalta meg, a dunaferres bajnoki aranyérem mellé Debrecenben hozzátett még hármat. Elsőként melyik meccs ugrik be legszebb emlékként?
– A Hajduk Split elleni idegenben. Otthon nyertünk három nullra, és a horvátok elképesztő hangulatban fogadtak minket. Nem mehettünk ki a szállodából, a stadionba menet megdobálták a buszt, és szilárdan hitték, hogy nagyon legyőznek minket, a stadionban saját hangunkat sem hallottuk. Ehhez képest Halmosi Péter már az első percben vezetést szerzett, és rúgtunk nekik egy ötöst. De hasonló élmény volt a félelmetes hangulat a PAOK elleni döntetlen Szalonikiben is, azt a párharcot is megnyertük. A legnagyobb és legfelejthetetlenebb élmény azonban az első bajnoki cím, több mint ötvenezer ember ünnepelt velünk a Nagytemplom környékén, amikor nyitott buszon odavittek minket.

A bundázás lehetőségéért a vezetők voltak a hibásak

– Bár sikerekről beszélünk, ha a magyar futball egészét nézzük, a kilencvenes és kétezres évek mélypontot jelentettek. A válogatottnak esélye sem igen nyílt vb-re vagy Eb-re kijutni, a csapatok már az ősszel és zömmel hamar elvéreztek a nemzetközi porondon, a klubokban felbukkantak szélhámos vezetők, mindennapos lett a csődveszély, a pénztelenség, nőtt a bundagyanús meccsek száma. Ezt hogyan élte meg belülről?
– Dunaújvárosban jó ideig nem találkoztunk a gondokkal, a klub minden ígéretét betartotta, a végét pedig már elmeséltem. Egy éve voltam Debrecenben, amikor csak harmadikok lettünk, és az utolsó fordulóban az Üllői úton döntetlent játszottunk a Fradival, amely így lecsúszott az első helyről, a meccs után pedig tömegverekedés tört ki a stadionban. 

Mi lógattuk az orrunkat, mert többet szerettünk volna elérni, de Szima Gábort ez már nem érdekelte, azt mondta, legközelebb bajnokok leszünk, és megkérdezte, ő miben tud segíteni. Neki köszönhetően burokban éltünk, ő is minden ígéretet pontosan betartotta, majd amikor később visszajöttem Paksra, Haraszti Zsolt ügyvezetőnek köszönhetően ugyanígy zajlott minden,

 és ez tetten érhető az eredményességben. Természetesen tudtam, a ritka kivételek közé tartozom.

– Ennyire meghatározó a pénz?
– Igen, de legalább ennyire fontos a korrektség. Mi akkoriban nem tudtunk annyit keresni, mint a maiak, de ezzel nincsen gondom. A lényeg az, hogy ha futballistaként megegyezel valamiben a klubbal, akkor attól fogva az jár neked, mert el kell tartanod a családodat, ki kell fizetni a számláidat. 

Gyűlölöm a bundázást, nem is mentek fel senkit sem, aki megtette, ám rengeteg olyan játékos volt akkoriban, akik hat-nyolc-tíz hónapig csak hitegetést kaptak fizetés helyett, holott tették a dolgukat, edzettek és a futballoztak. 

Rendben, ne adj el meccset, de amikor ebben a helyzetben jön valaki, és azt mondja, itt van egymillió forint, de rúgjál lyukat a tizenhatoson belül, óriási a kísértés, és ez nem a játékos, hanem a helyzetet előidéző vezetés hibája volt.

Éger László kivételes helyzetben volt, csak korrekt klubtulajdonosokkal dolgozott együtt (Fotó: Havran Zoltán)

– Bevallom, korábban sohasem hallottam a Polideportivo Ejido nevű spanyol csapatról. Miért éppen hozzá szerződött?
– Hívott egy menedzser, hogy el tudna oda adni, és egy hét múlva ott voltam. Hihetetlenül gyönyörű hely, Almeríától húsz kilométerre, ahol egész évben szép az idő, a teraszom a tengerre nézett. Nagyon szerettem ott lenni, játszottam is, de elszakadt a combfeszítő izmom, ami miatt kihagytam nyolc hónapot, és az első év végén hazajöttem.

– Meglepő, hogy nem a bajnokokságok sorát nyerő Debrecenbe, amelyhez szerződés kötötte, hanem a jó esetben a középmezőnybe tartozó Pakshoz jött haza, és ezzel később lemaradt a Bajnokok Ligájáról is.
– Szima Gábor akarta, hogy a Lokihoz menjek vissza, de az édesapámnak volt egy autóbalesete, és nagyon beteg lett. Szerettem volna, ha még rendszeresen lát engem játszani, és tudtam, Debrecenbe nem tud eljönni. 

Gábor felajánlotta, hogy a hét elején egy nappal később térjek vissza a csapathoz, de azt nem tartottam volna tisztességesnek a társaim és saját magam felé sem.

 Végül annyira rendes volt, hogy ingyen elengedett. Később, amikor eljött Paksra egy meccsünkre, győztes gólt rúgtam, ami nekik kellett a bajnoki címükhöz, és én hozzá futottam ki a lelátóra.

Olyan, mintha el sem ment volna

– Fél éve visszament Debrecenbe Máté Csaba pályaedzőjének, de az a kaland mindössze két hónapig tartott. Hiányzott ez?
– Nehezen mentem el, mert nekem mindenem itt van Pakson, és csak a Debrecennek volt esélye, hogy igent mondjak. Haraszti Zsolt azt mondta, ne habozzak, Debrecenben annyira szeretnek, hogy mennem kell, ezzel a viszem a Paksi FC jó hírét is, és a fiam is még inkább felnézhet rám. Emellett megígérte, hogy ha visszajövök, nekem helyem lesz a klubnál, és a kirúgásunk után néhány nappal már hívott is telefonon. Nekem ez olyan, mintha el sem mentem volna, ma is így döntenék, holott nehezen éltem meg azt a két hónapot.

– A kilenc válogatottságával elégedett?
– Tudja, én mindennel elégedett vagyok. Ha nekem valaki a kezdetek kezdetén azt mondja, lesz 416 NB I-es meccsem, válogatott leszek, játszom külföldön is, azt kinevetem. Lehetett volna jobb és rosszabb, de nekem ez így kerek.

– És úgy tudom, megvan a megfelelő családi utánpótlás is.
– Zsombor fiam mostanában kapott szerződést, tizenhét éves, tehetséges, de még nagyon sokat kell dolgoznia. Sok ügyes gyerek kallódott már el, a mai világban többre van szükség puszta ügyességnél, az akarat és a kitartás sokkal fontosabb. Úgy látom, ezek is megvannak benne, tőlünk és a klubtól is megkap minden támogatást, neki csak az iskolára és a futballra kell figyelni, és majd meglátjuk, mi lesz belőle.