Tavaly Vinícius és a Real Madrid sértődött vérig, idén az édesapjával az élen Lamine Yamal és köre – csak remélhetjük, a Barcelona kimarad belőle – játssza el a szokásos műbalhét.
Lamine Yamalt szükségtelen magasztalni. Nem csak minden vérmes drukker, még az elvont filozófus, a sarkvidéki jégtömb olvadására szakosodott blogger, sőt Öreg néne és az őzikéje is pontosan tudja, az ifjú spanyol csillaga olyan meredeken ível fölfelé, hogy hamarosan a Holdról is jól látható.
A Barcelona szélsője már 18 évesen mindent tud a labdarúgásból. Egy dolgot leszámítva: veszíteni még nem tanult meg. Most eljött a pillanat, ebből is leckét kapott.
Mintha ezzel is a kétségbevonhatatlan sikerét akarta volna demonstrálni, Lamine Yamal magabiztosan, népes pereputtyal vonult be Párizsba, még a Diadalív is haptákba vágta magát. Aztán jött a zsíros kenyér effektus, ahogy Böde Danitól megtanulhattuk a pofára esés tényállását a labdarúgásban. Nem ő, hanem Ousmane Dembélé kapta az Aranylabdát. Teljesen megérdemelten, tegyük hozzá. Dembélé képességeit is hiba lenne firtatni, ő is üstökös tehetségként robbant be, csupán 21 évesen már világbajnokká avanzsált, ám éveken át mégis hiányérzetünk lehetett vele szemben. Párizsban aztán megemberelte magát, a Bajnokok Ligája-győztes és a klubvilágbajnokságon is egészen a döntőig menetelő PSG vezéregyéniséggé lépett elő. Az eredmények alapján nem is vitás, neki járt az Aranylabda.
Kik Lamine Yamal nagy elődei?
Nem is Lamine Yamal mint futballista, hanem a spanyol tini körüli felhajtás jelentett rá veszély. Az sem kérdéses, hogy a Barcelona kiválósága a közeljövő, sőt talán már a jelen legnagyobb sztárja.
S kínálta magát a jól eladható nagy sztori, a marketingesek álma: minden idők legfiatalabb győzteseként vehette volna át az Aranylabdát.
Letaszítva e képzeletbeli trónról Ronaldót. De nem ám Cristianót, hanem a Fenomént, a brazil Ronaldót, aki továbbra is minden idők legifjabb nyertese, nem csupán CR7-et, hanem a nyolcszor kitüntetett Lionel Messit is megelőzve.
