Buzek László 80: A magyar röplabda legendáján nem fog az idő

A legjobb magyar röplabdázónak számított a hatvanas, hetvenes években, fénykorában a röplada Puskás Öcsijének becézték. Buzek László a magyar válogatottban 266 alkalommal lépett pályára, Európa-bajnokságon 4. helyezett volt, tagja volt a Csepel aranycsapatának, tíz magyar bajnoki és tizenegyszer Magyar Kupa-győzelmet ünnepelhettek. Pályafutása végén Németországban játszott, majd edzőként a Moers csapatával CEV-kupát nyert. Huszonöt éve költözött haza, azóta is Csepelen él, ugyanabban a lakásban, ahol felnőtt. A Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett legendás sportoló október 8-án lesz nyolcvan éves, ami sem külsőre, sem az életvitelén nem látszik meg.

Buzek László neve és élete is egybeforrt Csepellel és a Csepel SC-vel Fotó: Mirkó István

Csepel és a Béke tér, a Csepel SC sportközpontja – Buzek László ha nem is ide született, de ez az igazi otthona már hetvennégy éve Fotó: Mirkó István

Örökké otthon Csepelen

– Csepelen népszerűek voltak akkoriban a röplabdások?
– Nemcsak a röplabdások. Itt marha jó sportélet volt akkoriban. Mindenki ismert mindenkit legalább látásból, szinte nem volt olyan fiatal, aki ne sportolt volna valamit. Persze mi is jártunk a meccsekre szurkolni. Voltak itt a környéken atléták, focisták, kézilabdázók, bokszolók meg labdarúgók. Olimpikonok, olimpiai bajnokok. A focisták meccseire úgy válogattak ki bennünket labdaszedőnek, és oda mindig nagyon büszkén mentünk. Később, amikor a röplabdacsapat sorra nyerte a bajnokságokat, akkor a labdarúgók jöttek a meccseinkre, és az nagyon jó érzés volt. Ismertük és kedveltük egymást.
– Csepelen él ma is, sőt ugyanabban a lakásban, ahol felnőtt. Megismerik még ma is, ha az utcán sétál?
– Az igazság az, hogy én csepelinek vallom magam, pedig Erzsébeten születtem, és hatéves koromig ott laktam. Azóta én itt vagyok otthon. Elmentem ide, elmentem oda, de az otthon az Csepel volt. 

Itt, a Béke tér környékén tényleg mindenki ismert mindenkit, de tudja, egyszer mindennek vége, ma már más világot élünk. Régen itt a környéken volt egy csomó kocsma, társasági élet volt, ma már egy sincs. Amikor végeztünk az edzéssel, mi is megittunk egy korsó sört, mielőtt hazamentünk. Mondták az idősebb srácok, hogy nem fogsz tudni jól teljesíteni, ha nem iszol egy sört edzés után. Hát annyira megijedtem ettől, hogy ittam egyet. De ez nem arról szólt, hogy iszol vagy nem, hanem a társaságról. 

Ma kimegyek a piacra, megismernek, én is megismerem az embereket, de ez már nem ugyanolyan. Nemrégiben Hévízen voltunk egy fürdőben, és odajön hozzám egy fiatalember, hogy ő ismer engem, és hogy én vagyok-e én. Mondom, igen. Ő elmesélte, hogy a Csepelben focizott gyerekként, és amikor vége volt az edzésnek, és mi edzettünk a teremben, akkor bejöttek nézni, hogy én mekkorákat ütök.

Az egyik csepeli aranycsapat a tíz közül, nemcsak a hazai mezőnyben, a nemzetközi kupában is szép sikereket értek el Fotó: Képes Sport

Buzek elvtárs elmehet külföldre

– Melyik az a meccs, amire szívesen emlékszik, vagy fogalmazzunk úgy, örök emlék a csepeli aranykorból?
– Ötvenöt évvel ezelőtt a BEK-ben az elődöntőbe játszottunk az akkori Szovjetunió bajnokával, az Alma Atával. Kimentünk az első meccsre, hatalmas, hatezres csarnokban játszottunk, tele volt a lelátó. Olyan csapat ellen léptünk pályára, amilyet addig még csak nem is láttunk. 

Azt mondta nekem a Galgócz barátom, hogy „ide figyelj, én itt nem ütök egyet sem, mert csak lejáratom magam”. Az volt a nagy duma akkor, hogy akkorát ütöttek a szovjetek, hogy három labdaszedő hozta vissza a labdát.

Na, annak rendje és módja szerint ki is kaptunk ott 3–0-ra. Jött a visszavágó a Béke téren. Ráadásul dupla meccs volt, mert előttünk a NIM női csapata is itt lépett pályára az Európa-kupában, és hát a mi kis, öt-hatszáz férőhelyes csarnokunk megtelt. Lógtak az emberek a karzatról. Annyian jöttek, hogy le kellett zárni a kapukat, mert nem fért be több ember. Nagyon szerették a röplabdát. Na, ezen a meccsen mi nyertünk 3–0-ra. Az, hogy végül nem mi jutottunk be a BEK-döntőbe, az két ponton múlt, összesítésben ennyivel volt jobb az Alma Ata. Ez eszembe szokott jutni, hogy itt mi milyen meccset játszottunk.
– Nem volt késő 37 évesen belevágni a légióskodásba?
– Többször is hívtak előtte, de nem engedtek ki.
– Pedig akkor már voltak labdarúgók, akiket elengedtek külföldre játszani. Ennyire ragaszkodtak önhöz itthon?
– Pár évvel, mielőtt kimentem, megkerestem az OTSH-t, hogy elmennék külföldre. Olaszországba hívtak akkor. 

Greminger János, a hivatal elnöke azt mondta, nem mehetek külföldre játszani. Mire megkérdeztem, hogy a labdarúgók akkor miért mehetnek? Greminger elvtárs azt mondta, hogy „Buzek elvtárs, Magyarországon a labdarúgás más elbírálás alá esik”. 

Aztán néhány évvel később, amikor 1980-ban kint voltunk egy tornán Hamburgban a válogatottal, a tolmácsunk a német másodosztályú Nordstedt csapatánál volt valamilyen pozícióban. Megtetszett a játékom, megkerestek, addigra már puhult a helyzet annyit, hogy az első edzőm, Antalpéter Tibor, aki akkor a röplabdaszövetség elnöke volt, segíteni tudjon. Utánajárt a dolgoknak, és a végén azt mondták: 

„Buzek elvtárs mehet külföldre játszani!” Én voltam az első csapatsportoló, aki nem labdarúgó volt, és külföldre szerződhetett hivatalosan.

Buzek László és a labda jó barátságban voltak, hosszú perceg pörgette az ujja hegyén a labdát, amit nem csak a szurkolók, a fotósok és a televíziósok is imádtak Fotó: Buzek László/Facebook

A labda már nem pörög az ujján, de a gyorsúszás megy

– Teljes lett ezzel a pályafutása, vagy van, ami azért hiányzik belőle?
– Már majdnem két éve röplabdáztam, amikor jött az 1964-es olimpia. A válogatott bő keretének is tagja voltam, de hiába ajánlott az edzőm, Antalpéter Tibor a szövetségi kapitány, Porubszky László figyelmébe, ő azt mondta, hogy enyém a jövő, és majd a következő olimpia az enyém lesz már. Ő TF, illetve a Honvéd játékosaira építette a csapatot. Az egyik helyen tanított, a másik helyen pedig edző volt. Na hát én azóta is arra várok, mert sajnos a magyar válogatott nem jutott ki még olimpiára 1964 óta. 

Látja, az olimpiához korábban kellett volna születnem egy-két évvel, a többihez meg később. Ha most mennék külföldre játszani, egész más lenne, nagyon nagy pénzeket lehet keresni. Igaz, bennünket nem a pénz vitt a pályára, nekünk a sport, a meccs, a csapat és a játék volt az életünk. A focisták fizetésének a töredékét kerestük.

– Nem mondom, hogy nem vennék észre a korát, ha játékra jelentkezne a válogatottnál, de letagadhat jó néhány évet a nyolcvanból. Mikor volt a kezében utoljára röplabda?
– Nagyon régen. Kiment az érzés a kezemből. Régen megpörgettem a labdát, és az hosszú percekig pörgött az ujjamon. Volt, hogy Németországban, a lányom barátjával tíz nyert szettre játszottunk pingpongmeccset, ma meg már nem tudnék mozdulni a labdára, ami nem mondom, hogy nem zavar. A földön ülve százat tudtam dekázni. Azt mondták, hogy jó labdaérzékem van, de ma már nem sok közöm van a labdához. A mozgás viszont ott maradt az életemben. Sétálni nem szerettem soha, ezért elkezdtem úszni, magammal versenyeztem, mellben úsztam, mert fájt a vállam. Aztán egyszer néhány karcsapást megpróbáltam gyorsúszásban, és nem fájt a vállam. Tíz éve úsztam át utoljára a Balatont, és bár ilyen hosszú távra már nem vállalkozom, hetente kétszer járok ide, a csepeli uszodába. Van két úszóbarátom, reggel hatkor kezdünk, egy órát úszunk, utána fél órát ülünk a termálvízben, vagy szaunázunk és megyünk a dolgunkra. Emellett biciklizem is rendszeresen.

Már kétszeres dédnagyapa, és a nyolcvanadik születésnapját ünnepli (Fotó: Mirkó István)

A családban csak a dédnagyapa a röplabdázó

– Akkor egészségileg is rendben van?
– A nyolcvan év az nyolcvan év, és nem laza volt, hanem mozgalmas volt ez a nyolcvan év. 

De tulajdonképpen rendben vagyok. Fáj a csípőm, fájnak a térdeim, észreveszem magamon, hogy már nem úgy megyek, de ezen nincs mit csodálkozni, amennyit én ugráltam a meccseken. 

Volt problémám a szívemmel, de ma már az is rendben van, sportolni járok, eljárok dolgozni, nem panaszkodhatok. A pulzusom 50, nem túl sok, de nekem bőven elég.
– Röplabdameccsre jár?
– Jártam egy időben, de már nemigen megyek. Egy-egy pont után bömböl zene, a mellettem ülő szavát nem értem, nem tudom megbeszélni, ami a pályán történt, ez pedig így nem szórakoztat. Egy-egy meccsre, talán a kupadöntőre elmegyek, és persze a televízióban nézek meccseket.
– A családban valaki követte a hagyományokat és röplabdázott?
– A lányaim belenőttek ebbe a sportba, és bár nem voltak tehetségtelenek, nem szerették a röplabdát, ami nem csoda. Gondoljon bele, hogy születésüktől fogva vagy én, vagy a feleségem edzett vagy játszott, a gyerekeket pedig vittük magunkkal. Érthető, hogy nem akartak már röplabdázni. A kisebbik lányom, amikor Németországba költöztünk, évekig rendszeresen jött a meccsekre labdaszedőnek, de nem volt kedve játszani. Ők is, az unokáim is kipróbáltak sok sportot, de nem versenyszerűen.
– Kint élnek Németországban?
– Amikor én hazajöttem, ők maradtak, de az egyik lányom hazaköltözött, a másik azóta is kint él Németországban, ahogy az unokám is. Sőt! 

Képzelje el, már dédnagyfater vagyok. Az egyik dédunokám kétéves múlt, a másik féléves.

– Lesz mit mesélni nekik a pályafutásáról.
– Nem volt unalmas, az biztos.
– Apropó pályafutás. Elszaladt az idő, és nem beszéltünk a felugrásos nyitásról, amit a japánoktól lesett el és hozott Magyarországra, amivel korszakos jelentőségű újításokat honosított meg az európai röplabdasportban is. Sűrűn kérdezik erről?
– Ilyenkor, amikor a születésnapom környékén szóba kerülök, akkor megkérdeznek róla. De tudja mit? Öt év múlva, ha eljön interjúra, akkor majd ezzel kezdünk.

A Csepel és a Szeged 1995-ben az utolsó pillanatig kiélezett bajnoki döntőt vívott egymással a magyar bajnoki címért. Az aranyérmes Szegednek az volt ez első nagy sikere, a Csepelnek eddigi utolsó döntője. A szegedi kispadon Nyári Sándor ült, aki a csepeli aranycsapatban játékostársa volt Buzek Lászlónak. A két csapat első komolyabb összecsapását 1981-ben játszotta, amikor a Magyar Kupában találkoztak egymással. Az akkor már Szegeden edzőként dolgozó Nyári Sándor és a csepeli Buzek László megbeszélték, hogy a pályán találkoznak. Bár Nyári egy súlyos bokasérülés miatt felhagyott már a játékkal, de kihívást elfogadva, egy szett erejéig visszatért a Szegedbe. – Hatalmas élmény, volt ellene játszani, nekem az volt a búcsúmeccsem, örök élmény marad, még akkor is ha akkor jól elkalapáltak bennünket. A barátságunk természetesen azóta is él, amire nagyon büszke vagyok – mesélte Nyári Sándor.

Az egykori játékostás, Nyári Sándor egy meccsre visszatért Buzek László miatt a DÉLÉP SC színeiben Fotó: Nyári Sándor