Kővári Árpád nélkül fél évszázada nincs kézilabda Szegeden

Októberben ünnepelte a Pick Szeged, hogy a klub jogelődje, a Tisza Volán az NB I-be jutott. A klub ötven éve megszakítások nélkül tagja a magyar bajnokságnak, és meghatározó pillére a magyar férfikézilabdának. Mindezt úgy, hogy a háttérben többször is meg kellett menteni a csődközelbe került klubot. A megmentő minden esetben Kővári Árpád volt, aki az NB I-be jutó csapat edzőjeként kezdte a pályafutását, később pedig a klub elnökeként nyert magyar bajnoki címet. A nyolcvanegy éves szakember a mai napig aktív, a Pick Szegedtől eltávolodott anyaegyesület szakmai munkáját felügyeli.

Kővári Árpád ötvenkét éve dolgozik a szegedi kézilabdáért, nem fárad, 81 évesen is rendszeresen edzéseket látogat, tanít, segít, nevel Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

Ötvenkét éve bajnokcsapat edzőjeként kezdte pályafutását, a szegedi kézilabda vele jutott az élvonalba, ahonnan azóta egyszer sem esett ki Fotó: Délmagyar

Vele kezdődött a szegedi kézilabda sikersztorija

– Ötvenkét éve kezdett edzőként dolgozni, de ha a kézilabda-szakmai munkáról beszél, lendület és energia sugárzik ön­ből. Nem éli meg nehezen, hogy már a fél évszázados jubileumát ünnepelte az NB I-es feljutást kiharcoló szegedi férficsapat, ahol az edzői pályafutását kezdte?
– Az idő nem áll meg, és mi ott vagyunk, ahol az idő éppen megtalál minket. Nézem én is az ötvenes számot, és elcsodálkozom, hogy még egyáltalán itt vagyok, és sikerült leraknom egy nemzetközi szinten is jegyzett csapat alapjait. A Fradiból jöttem vissza Szegedre játszani, és az Élelmiszeripari Főiskolán tanítottam, a munkát pedig egyre nehezebb volt összeegyeztetni az edzésekkel, ami egyre magasabb szintre jutott. Már akkoriban is többször állást foglaltam szakmai kérdésben, és a klub vezetői úgy gondolták, próbáljuk meg, hogy én vagyok az edző. 

Fiatal voltam, 29 éves és tetterős. Nagyszerű csapatot sikerült összeverbuválni szegediekből és a főiskolára tanulni érkező nappali tagozatos hallgatókból. Keményen dolgoztunk, aminek a feljutás lett az eredménye.

– Mikor tudatosult önben, hogy ez több mint egy NB I-es kézilabdacsapat, sokkal inkább a város büszkesége?
– Már a feljutás évében elkezdtem kérdezni a vezetőket, hogy jó, jó, ha feljutunk, de mi lesz utána? Erre kaptam a várostól és a névadónktól, a Volántól is egy megnyugtatónak tűnő választ: a csapat mögött állnak a feljutás után is. Újra kellett tervezni a gazdálkodást, sínre kellett tenni a klubot. Ez nem kis munka volt, ugyanakkor egy támogató közegben, nagyszerű emberek segítségével sikerült ezt elérni. A szurkolók már akkor is szerették a kézilabdát, a csapat pedig a mai napig Szeged ékköve.

– Tudatosan kezdett sportvezetőként dolgozni az edzősködés mellett?
– Volt rálátásom arra, hogy az edzők mennyire kiszolgáltatottak a klub vezetésének. 

Akkoriban a tervekről érintőlegesen beszéltek az edzőkkel, de a gazdasági dolgokról már nem kaptak információt. Márpedig így egy edzőnek nehéz terveznie, nehéz a játékosok elé célokat kitűzni. Ebbe a szűk utcába pedig nem akartam bemenni, ezért eleve így tárgyaltam a vezetőkkel, amikor a kispadra ültem.

Rálátásom volt a klub működésére, és ez meghozta az első sikereket. A feljutás után hat évvel, amikor azt éreztem, hogy váltanom kell, már sportvezetői ajánlatot kaptam, a város nagy klubjának, a SZEOL-nak a vezetését bízták rám.

– Nem lehetett kis feladat egy szakosztályból egy olyan klub élére kerülni, ahol tucatnyi szakosztály életét kellett irányítani.
– Komoly értéket képviselt a sportban az a klub, szinte minden labdás sportágban ott voltunk a bajnoki sorozatok élmezőnyében. A labdarúgócsapat, a SZEOL AK az NB I kilencedik helyén zárt, ami a város labdarúgásának egyik legnagyobb eredménye, azóta sem tudták ezt túlszárnyalni. Minden szakosztálynak, minden edzőnek megvolt az igénye, amit kezelni kellett az eredményesség érdekében. Az edzői munka egy nagyon szép szakma, de kiszolgáltatott a környezetnek, a klubvezetésnek, és nem minden lényegi kérdésben hozhat döntést. Ezért is volt, hogy már a kezdetektől fogva figyeltem a vezetők munkáját is. De vezetőként is érhetnek olyan döntések, amikkel nem tudsz egyetérteni. Ilyen volt az, amikor a két szegedi nagy klub, a SZEOL és a Délép SC egyesült. Ezt nem tartottam jó döntésnek, és mivel nem tudtam meggyőzni erről a fúziót akarókat, úgy láttam, semmi keresnivalóm nincs itt, és be is fejeztem a munkát a klubnál.

Kővári Árpád elnökként ünnepelte a csapattal a Pick Szeged első bajnoki címét 1996-ban, miután korábbi játékosát, Skaliczki Lászlót ültette a kispadra Fotó: Délmagyar

Megmentőnek hívták haza Szegedre

– Meg sem állt Kuvaitig, majd még Franciaországban is eltöltött két évet.
– A magyar válogatottnál 1982-ben, Faludi Mihály szövetségi kapitány mögött dolgoztam másodedzőként. Ő kint dolgozott Kuvaitban, és hívtam, hogy segítsen munkát szerezni kint, és két évig dolgoztam ott. Mire visszajöttem, a Tisza Volán mélyponton volt, így egy évig ismét én irányítottam a csapatot, majd a francia élvonalban szereplő Ivrybe szerződtem, de 1990 nyarán hazajöttem, mert végre itthon is szabad levegőt szívhattam. Akkoriban az edzők egy középszintű játékos fizetését kapták Magyarországon, így a külföldi szerződéseimben az anyagiak is szerepet kaptak, meg tudtam alapozni a családom jövőjét.

– Olvasva az akkori újságokat, megmentőként jött vissza Szegedre.
– A rendszerváltás után megváltoztak a körülmények, nemcsak szakmailag, de gazdaságilag is rendbe kellett tenni a Tisza Volán SC-t. Klubvezetőként és vezetőedzőként dolgoztam, ami nem egyszerű feladat. Az edzéseken a kollégáimtól kaptam segítséget, de a legtöbb tréningen ott voltam és én dolgoztam a csapattal. 

Ebben az időben lépett be a Pick szalámigyár mint névadó szponzor, ami szükséges volt, mert a Volán nem tudott nagyobb áldozatot vállalni. Így a klub Tisza Volán néven működött, de a csapat már Pick Szeged néven szerepelt. Rengeteg munka volt, hogy a lényegesen jobb lehetőségekkel bíró Veszprém nyomában maradjunk, amihez folyamatosan kisebb szponzorokat is meg kellett nyerni a szegedi kézilabda mellé. Csak egy példa: akkoriban a Veszprém könnyedén vitte el a legjobbjainkat. Logikus lépés volt, amit Hajnal Csaba csinált, ha lehetőségünk lett volna, mi is ezt tesszük.

– Milyen viszonyban volt a veszprémi kézilabda legendás vezetőjével?
– Rivalizáltunk, de a mai napig jó barátságban vagyunk. Amellett, hogy versenyt futottak a csapataink, voltak olyan, a sportágat építő ügyek, amelyekben egyetértésben dolgoztunk. Sokat köszönhet neki a kézilabda, lehet, hogy túllőtt a célon, de azt valaki engedélyezte neki. Nem értem, és sajnálatos, ahogy kirekesztette őt a sportág.

– A Pick Szeged első bajnoki címe érett egy ideje a kilencvenes években, végül a Veszprémet sikerült letaszítani a trónról 1996-ban. Viszont már nem ön ült a kispadon. Nem élte meg rosszul, hogy edzőként nem lett magyar bajnok?
– Sok volt a kettős szerepkör, és ekkor hívtam fel Skaliczki Lacit, aki korábban játékosom volt Szegeden. Komlón nagyszerűen dolgozott, így megalapozott volt, hogy egy jó játékosokból álló csapatot irányítson. A dobogóra kerülés volt tőle az elvárás, azonban a szezon úgy alakult, hogy bajnokok lettünk. Emlékezetes, hogy az akkor a világ legjobbjai között számontartott Éles József megsérült Veszprémben, ami őket megbillentette, mi pedig ezt kihasználtuk. A hátteret ehhez klubvezetőként sikerült biztosítani, ami nem kis feladat volt.

A szegedi kézilabdát nemcsak elindította a siker útján, de többször a csőd széléről visszarántva a klubot Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

A csőd széléről rántotta vissza a Pick Szegedet

– Az ezredfordulónál mégis újra a kispadon találta magát a klubvezetői szék mellett. Megint menteni kellett a klubot?
– Névadó szponzorunk, a Pick felére csökkentette a támogatást, aminek hátterében a cég tulajdonosi viszonyának átrendeződése állt. Leisztinger Tamás lett a Pick döntéshozó embere, aki viszont a labdarúgás szerelmese volt. Azt az időszakot azzal tudtuk túlélni, hogy a Barcelona leigazolta Nagy Lászlót, az érte kapott pénzből pedig két-három évig a bajnokság élmezőnyében tartottuk a csapatot. Ekkor érkezett egy szegedi vállalkozó, Pistrui László, aki nagy szurkolója volt a csapatnak. Ő benne volt a Szeviép vezetésében, ami akkor egy jelentős építőipari vállalkozás volt. Hirtelen mindenre lett pénz, viszont nekem egyre kevesebb beleszólásom lett a klub vezetésébe. 

Hiába jeleztem, hogy ne igazoljanak összevissza játékosokat, az új vezetés irányítani akart, és mindenki szakembernek képzelte magát. Tudjuk, mi lett a vége: a cég csődbe ment, a klub pedig 380 milliós hiánnyal a csőd szélére került.

– Csányi Sándor szegedi szerepvállalásában is közreműködött?
– Megoldást kellett találni az életben maradásra. Fülöp Attila, a Pick gazdasági igazgatója ott volt a klub elnökségében, és Csányi Sándor akkoriban vásárolta meg a céget. Én álltam elő azzal, hogy akkor vegye meg a csapattal együtt. Ezt ő támogatta, ráadásul megnyerte az ügynek Szűcs Ernő Pétert, aki Csányi bizalmasa volt, és szépen lassan elkezdték építeni a klubot úgy, ahogy ők akarták. Nekünk és nekem pedig egyre kevesebb beleszólásom volt ebbe.

– Ez rosszul érintette?

Különösebben nem zavart, az volt a legfontosabb, hogy a kézilabda Szegeden továbbra is magas szinten tudjon működni. Minden jogot átadtunk ennek érdekében, de világossá vált, hogy a klub vezetésében nem számítanak a munkámra. A hatalmas hiány miatt szükséges tőkeemelés következtében a Tisza Volán a tulajdonosi pozícióból is kiszorult.

Mezei Richárdot delegáltuk cégvezetőnek, ami, bevallom, hibás döntés volt, mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük és megbeszéltük. Hirtelen tüske lettem az új vezetőség szemében, sem a tapasztalat, sem a múlt nem számított. A terv eredetileg az volt, hogy az utánpótlást a Tisza Volán viszi tovább, a felnőttcsapatot pedig ők működtetik. Azonban a tao bevezetésével ez nem volt érdekük, így elszakadtunk tőlük.

Egy évtizedes munkájának eredménye egy régóta várt Tisza Volán-aranyérem lett 2025-ben Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

Az edzőket mentorálja és a jövőt építi

– De a Tisza Volán sem tűnt el a kézilabdaporondról, ráadásul, ahogy arról beszéltünk, a szakmai munkában is szerepet vállal.
– Volt egy alvó szakosztályunk, és korábbi játékosaimmal összefogva 2014-ben kezdtük a munkát a Volánnál. Felvetettük, hogy a legfiatalabb korosztállyal tizennégy éves korig mi foglalkozzunk, majd az idősebb korosztályt vegye át a Pick Szeged, de ez az együttműködés sem jött létre. Mi dolgozunk tovább a Volánnál, hatéves kortól az NB II-es bajnokságig van csapatunk. 

A klub a kézilabda mellett íjász-, cselgáncs- és sportlövőszakosztályt is működtet. Tavaly az év legjobb magyar junior sportlövője a mi versenyzőnk, Nagy Ákos Károly lett, kézilabdában pedig a Kotormán Attila vezette U15-ös fiúcsapatunk májusban országos bajnoki címet ünnepelhetett. Ilyen sikereket évtizedek óta nem ért el utánpótlás- kézilabda Szegeden.

– Élvezi a munkáját?
– Igen. Ötvenkét év tapasztalatom, rengeteg szakmai anyagom van, amit az edzőknek meg tudok mutatni. Segítem őket abban, hogy minőségi képzést kapjanak a játékosaink. Szívesen végzem ezt a munkát, és az edzők is partnerek benne. 

A bázisunk már nem csak Szeged, a megye több településén is jelen vagyunk és dolgozunk. Utánpótlást nevelünk, ami a jövő.