Mindössze egyetlen mondatban számoltak be „Sztálin legjobb magyar tanítványának” 45 évvel ezelőtti haláláról a másnapi országos napilapok: „Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének volt első titkára, aki gyógykezelés céljából a Szovjetunióban tartózkodott, ez év február 5-én Gorkij város megyei kórházában súlyos és
hosszadalmas betegség után életének 79. évében elhunyt.” Semmi elvtárs, semmi hőn szeretett, semmi hervadhatatlan érdem Pedig a márkás gazembereknek is kijár a nyilvánosság. Hogy Rákosi ezt mégsem kaphatta meg, annak az utód volt az oka. Kádár János MSZMP-vezér már hatalomra kerülésének pillanatától elhatárolódott bukott elődjétől. Talán azért, ki ne derüljön, ő is nyakig benne volt az ötvenes évek aljasságaiban (elég a Rajk-perre gondolni), csak éppen Rákosi kezében volt akkoriban a volán. Amúgy nagyjából egy húron pendültek, hatalmukat is ugyanazok a szuronyok garantálták, raportra is ugyanahhoz a Moszkvához jártak Rákosi tizenöt éven kérlelte odakintről Kádárt, hadd jöhessen haza. De a harcostárs nem engedte. Elég egy dudás a csárdában.
Rákosi „tartalmas” múltat hagyott hátra. Orosz hadifogság, bolsevizmus, tanácskommün, Horthy-börtön, sztálini kinevezés Magyarország élére Meredek ívű pályán haladt a diktátorság felé, ahol aztán végképp elszaladt vele a ló: kékcédulás választások, egypártrendszer, ÁVH, Recsk, internálótáborok, koncepciós perek Ez ám a karrier – egészen a bukásig, 1956 nyaráig. És akkor az ilyenkor szokásos „megrendült egészségi állapot”, meg a „gyógykezelés” a Szovjetunióban. Onnan vissza pedig már csak urnában, egy mínuszos hír kíséretében.
