Földönfutó, szerencsétlen venezuelai embereket fogad be az Orbán-kormány. A befogadás egyetlen feltétele, hogy a menekülteknek legyenek magyar felmenőik – írja az Index.hu-n az a Földes András, akinek munkáit (videói alatt szokta feltüntetni) Soros György brüsszeli alapítványa, az Open Society Initiative for Europe is támogatja. Földes állítja: a menekültek túlnyomó többsége csak virtuálisan magyar, csak valamelyik nagyszülője volt honfitársunk, de már a szülei sem beszéltek magyarul.
Hogy mit akar sugallni a szerző ezzel a „virtuális magyarral”? Nyilván valami disznóságot, amin fel kellene háborodnunk… Én nem teszem, viszont ide másolom Sajó Sándor költő 1910-ben írt versének néhány sorát. Szívemből szól: „Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? / Küzdelmet, fájót, véges-végtelent. / Születni nagynak, bajban büszke hősnek, / De döntő harcra nem elég erősnek;” (…)
Magyarság, nemzet, haza… Az igazán mély történetek mögött mindig ott szunnyad a szó: haza. A haza, amely mindig visszavár… Kölcsey Ferenc így ír róla: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé (…) Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”
Sokat jár a fejemben, hányadán is állunk a hazával? Csak zord időkben kalapál erősebben a szívünk, amikor átlépjük a magyar határt? Dolgozik-e még a szülőföldet elhagyóban a magyarságérzés, vagy már nyoma sincs, mert megtanult világpolgárrá lenni? Előbbiben hiszek.
