A csodáért futunk

Az ember, miközben rója a kilométereket, elér egy pontra, ahol érzi, különös változás indult meg a pszichéjében. Ezt elmagyarázni nem lehet, csak átélni…

A futás igazi öröméről valójában csak futók tudnak mélyen beszélgetni. Például arról, kinél mikor, a táv melyik pontjánál jön elő az a máshoz nem hasonlítható lelki csoda, az a szellemi bizsergés, amitől a futó ember egy idő múltán úgy érzi, egy másik, különös dimenzióba kerül. Merthogy van egy ilyen varázsos stációja a futásnak. Az ember, miközben rója a kilométereket, elér egy pontra, ahol érzi, különös változás indult meg a pszichéjében. Ezt elmagyarázni nem lehet, csak átélni… (Hasonlót érez a hegymászó is: míg zihálva kapaszkodik a csúcsra, végigkíséri a sejtelmes varázs.) Pár évtizede még eseményszámba ment a parkban futó ember. Ha fölbukkant, szájtátva nézték a járókelők, volt, aki beszólt neki: „Futóbolond.” Pedig dehogy volt bolond! Csupán megelőzte a korát. Hamarabb fedezte föl ezt a különös dimenziót. „Az atlétika lényege az az öröm, amit az ember ki tud hozni belőle” – írja Fut-ni című könyvében Kocsis L. Mihály. A svéd Emanuel Swedenborg (Swedberg) már a XVII. században felfedezte, hogy az agyműködést igazából nem is a szívműködés, hanem a légzés serkenti. (Minél szaporábban vesszük a levegőt, annál aktívabb az agy, a véráram fürgébben továbbítja az oxigént a sejtekhez.) „A jógalégzési gyakorlatokban lehet praktikus igazság” – írja ennek kapcsán öregkori Naplójában Márai Sándor is.

Talán nem véletlen, hogy ebben a mai, nehezen viselhető világban egyre többen menekülnek a futásba. (Nagyobbrészt a szellemi munkát végzők.) Aki pedig átélte ezt a sejtelmes dimenziót, nemritkán a futás rabjává lesz. Azért a csodáért fut, kocog, amiért a verejtékcseppeket is érdemes vállalni.