Lélekmély béke

Példaképeimről kérdeztek a napokban egy olvasói fórumon. Mikor kimondtam Balczó András nevét, szinte megtapsoltak – nem nekem szólt az elismerés, de azért nagyot dobbant a szívem.

Példaképeimről kérdeztek a napokban egy olvasói fórumon. Mikor kimondtam Balczó András nevét, szinte megtapsoltak – nem nekem szólt az elismerés, de azért nagyot dobbant a szívem. Nagyszerű, ha olyan közösség előtt állhatsz, amelyikkel – érzed – egy csapatban játszol.

Persze pár szóval meg kellett indokolnom, miért a világ valaha volt legnagyobb öttusázóját választottam. Nem, nemcsak azért, mert éveken át egy mezőnyben versenyezhettem vele (igaz, ő a magasban tündökölt, én a sűrűben kínlódtam), ez csak a dolgok kisebbik fele. A „másik” Balczóról beszéltem. Arról, akitől megtanulhattam: nem úgy kell odaállni a verseny rajtjához, hogy győzzünk, hanem úgy, hogy a legtöbbet adjuk ki magunkból. Ha ezt tesszük, bárhogyan alakul is, nem gyötör majd a lelkiismeret. Az embert a kudarcok gyúrják bajnokká. Ám a boldogság sosem a sikerességen múlik. Bárki lehet boldog, a szép, a csúnya, az erős, a gyenge, az idős, a fiatal – csak a gyávák nem lehetnek boldogok. Balczótól tudom azt is, hogy a sikerhez vezető úthoz nem a materializmusból, csakis a hitből meríti az ember a belső erőt. Istenről, „lélekmély” békéről is sokszor beszélt a bajnok. Ezt a békét el kell érnünk, hogy alkalmasak legyünk szeretetet gyakorolni.

Az a rövid beszéde is belém égett, amit néhány éve, életműdíjának átvételénél mondott a botjára támaszkodó idős bajnok. „Hogy ebben a süllyedő világban, amiben élünk, legyenek ellentétei ennek a világnak (…), a lelkünk az, amit ápolni kellene.” Emlékszem, a közönség felállva tapsolt, könnyezett. Hogy visszakanyarodjak az elejére, míg Balczóról beszéltem, az én hallgatóságom szeme is csillogott.