Kevés véresebb eseménye volt a magyar történelemnek, mint a budavári kitörés 1945. február 11-én. A közvélekedést azóta is megosztják a történtek: kit a hazafiúi bátorságra emlékeztet az évforduló, kit arra, hogy azon a napon orosz katona nyitott be a rommá lőtt ház légópincéjébe (hogy aztán majd málenkij robotra hajtsa az odabent reszketőket, és maga alá gyűrjön asszonyt, leányt). Ezt a hetvenöt éve tartó megosztottságot aligha fogja feloldani egy olyan demagóg kommüniké, mint amilyet minap adott ki Budapest rosszul sikerült első embere és öttagú helyettessleppje. A szózat csúcsmondata a Rákosi-korban is simán megállta volna a helyét: „Antifasiszta elkötelezettségünkből fakadóan kötelességünk felszólalni azok ellen, akik történelmünket meghamisítva, gyűlölködésre és kirekesztésre buzdítanak.”
Én azt írnám: magyar emberek emlékeztek a kitörés áldozataira.
Arra nincs utalás a fejtágító szövegben, hogy a halálra szánt kitörőket sokszoros túlerő, elképesztő golyózápor kaszálta le a Vár aljában, negyedük élte túl a borzalmas mészárlás első hullámát, a többieket a következő napokban vadászták le, és mindössze két százalékuk érte el a legközelebbi német vonalat. Hitelesebb lett volna, ha azt is megemlíti a veretes memorandum, hogy a dicsőséges győzők lángszórókkal, benzines hordókkal „tisztították meg” a vár kazamatáit, s odabent elevenen égtek el az ostrom sebesültjei és az ártatlan civilek. Rájuk is emlékeztek a felvonulók.
Vajon a megemlékezők leszólása mellett a most újraalakult munkásőrmozgalomtól is elhatárolódik majd a Karácsony-vezetés? Hát saját vérlázító figuráiktól, a Neandermüllerektől, Jávor Benedekektől, Korózs Lajosoktól?
