Ne féljetek! – kezdte és zárta igehirdetéseit, és biztos vagyok benne, ezekben a nehéz napokban is ezt mondaná híveinek a ma tizenöt éve elhunyt, azóta szentté avatott II. János Pál pápa. Karol Józef Wojtyla megválasztása után rövid idő alatt a földkerekség „legismertebb lengyelévé” lett. Pápasága fölrázta a frissítésre szoruló egyházat. Több alkalommal is bocsánatot kért a kereszténység bűneiért az inkvizíciótól kezdve a protestánsok ellen elkövetett kíméletlen fellépésekig. „Utazó pápának” is nevezték (nagyobb utat járt be, mint elődei összesen), nálunk kétszer is megfordult. 1981 tavaszán kis híján merénylet áldozata lett. Támadóját még a börtönben meglátogatta, sőt megbocsátott neki.
Miközben szorgalmazta a keresztény gyökerek hangsúlyozását az uniós alkotmányban (persze falakba ütközött), makacsul ellenállt a megújulást szajkózó liberális törekvéseknek, amelyek körében nem volt népszerű, hiszen fellépett az abortusz, az eutanázia és a fogamzásgátlás ellen. Nemet mondott az azonos neműek házasságára is. De hiába támadta a „haladó” oldal, ő nem engedett a nők szerepéről vallott felfogásából sem: az ő ősi hivatásuk az anyaság.
Egyik, most különösen érvényes gondolatát idézem: „Szembesülünk a hatalmas és drámai harccal, ami a rossz és a jó, a halál és az élet között zajlik. Nem csak szembesülünk vele, a konfliktus közepén találjuk magunkat: részesei vagyunk, és mindannyian osztozunk benne azzal az elkerülhetetlen felelősséggel, hogy feltétel nélkül az élet pártjára álljunk.”
Történelemformáló pápa volt, méltán lett szentté.
