A sportújságnál, ahol a pályámat kezdtem, az volt a szokás, hogy a karácsonyt megelőző utolsó munkanapon, amikor már elkészült az ünnepi szám, a redakció valamelyik szobájában összegyűltünk. Nem volt ez előre megbeszélve, de valahogy mindenki érezte, ha csak fertályórányira is, együtt a helyünk ezen a korán szürkülő délutánon. Ki bejglit, pogácsát hozott, más üdítőt, üveg bort, ezt-azt… A lótó-futó hírlapíróból pillanatok alatt mosolygós, karácsonyváró cimbora lett. Néhányan később a szomszédos lapokhoz is átlátogattunk kézfogásra, ölelésre, szinte majd valamennyi szerkesztőség a közelben volt.
Sok évtizede ennek. Nem tudom, akadnak-e még ilyen „karácsony-fertályórák”, de az biztos, hogy azok a szerkesztőségi átlátogatások már rég nincsenek.
Ahogyan a politika – ne szépítsük –, mi, újságírók is elvadultunk. Kár.
Magunknak ajánlom néhai kollégánk, az ismeretlen haditudósító írását a nagy háború nyugati frontjáról 1914 karácsonyán: „A katonák fegyverüket hátrahagyva egymás után másztak ki a fagyos lövészárokból, majd sután, bátortalan léptekkel elindultak a túlsó vonal felé. […] Nem volt semmiféle előzetes egyeztetés. Mint a szentjánosbogarak, úgy csillogtak a rohamsisakok az éjszakában. Egyetlen lövés sem dördült, egyetlen gránát sem robbant a végtelen frontszakaszon, pedig ott állt egymással szemközt a két hatalmas sereg. De a karok most kézfogásra, ölelésre mozdultak. […] Ha csak néhány órára is, béke lepte be a vidéket. Elvegyültek egymás között, beszélgettek, szivart, kenyeret cserélgettek, gyertyát gyújtottak. […] Közben eltemették a szögesdrótok közt fekvő halottaikat.”
Szeretetre születtünk. Ilyen egyszerű.
