Hajnalban, mínusz negyvenfokos hidegben kezdődött az orosz offenzíva az urivi hídfőállásnál. 1943. január 12-ét írtak. A rosszul felszerelt magyar honvédek – a második magyar hadsereg – hősiesen védekeztek az óriási túlerővel szemben, ám napok alatt elfagyott a remény. Százezernél több magyar katona maradt a Don-kanyar végtelen hómezőin, tízezrek tűntek el, kerültek fogságba; alig hatvanezer elgyötört, megrokkant baka tért haza. (A kommunista évtizedekben ők lettek „a nácik oldalán harcoló háborús bűnösök”.)
Ilyenkor jön a gúnyos kérdés: mit keresett a magyar honvéd a Don-kanyarnál?
Nem a hódítás örömét. Trianon, az antant kapzsi békediktátuma sodorta Magyarországot az újabb háborúba. A harmadára csonkolt hazát, a megalázott nemzetet egyetlenegy remény éltette: visszaszerezni az elcsatolt országrészeket! Ám erre azokban a viharos években kizárólag német (és olasz) segítséggel lehetett esélyünk – de ennek ára volt. Igaz, a német hadvezetés egy darabig nem követelt magyar részvételt a szovjet ellen indított háborújában, Hitler csak akkor nyújtotta be a számlát, amikor lassulni látszott az előrenyomulása. De akkor nem volt pardon… A többi már történelem. Nekünk végtelen gyász. (Jány Gusztáv főparancsnok nem felelős a tragédiáért. Noha az amerikaiak felajánlották neki a biztonságot, nem élt vele, 1946-ban önként hazatért – bár tudta, mi vár rá. Hite szerint, ha csak egyetlenegy ártatlanul vádolt magyar katonán segít azzal, hogy elmondja, mi történt a Donnál, hazajön. Mindent elárul a vérgőzös népbíróságról, hogy kötél általi halálítéletét csak szovjet kérésre enyhítették golyóra.)
Tegyünk ma egy szál égő gyertyát az ablakba!
Borítókép: reprodukció (Fotó: MTI)
