Ami véres, embertelen és abszurd csak létezik, az mind megtörtént abban az 1919. március 21-én kezdődő 133 napban. A Tanácsköztársaság vezetőinél aljasabb banda még sosem állt Magyarország élén. Kun Bélát és sleppjét a mindenre alkalmatlan Károlyi Mihály, a „vörös gróf” szabadította ránk – mintha nem lett volna éppen elég baja a világháborúban kivérzett, csonkolás előtt álló hazának. Az orosz hadifogságból hazatért, odakint kommunizmussal beoltott banditák hetek alatt elképesztő pusztítást, káoszt és fejetlenséget okoztak az országban. Hogy barbár intézkedéseiknek foganatjuk legyen, arról egy Szamuely Tibor nevű, emberszabású vadállat gondoskodott, aki Lenin-fiúival egyvégtében az országot járta, gyilkolt és akasztatott. A kommün vezérkarának tagjai között találjuk a Vörös Őrség ifjú parancsnokát, Rákosi Mátyást, a későbbi „szeretett vezért” is.

A bolsevik ámokfutás csupán az előzetese volt a második világháború után ránk vöröslő negyvenévnyi sötétségnek – Rákosi és népbiztos cimborái (Münnich Ferenc vagy a saját katonáit megtizedeltető Lukács György) ott folytatták, ahol abbahagyták. Később, még a Kádár-évtizedekben is fényes ünnepként kellett emlékeznünk az 1919-es véres őrületre.

A nemzetet megalázó tragikomédiáról nem lehet eleget beszélni. Kun Béláék kései hívei (köztük lámpavasakról álmodozó momentumos ifjak) ma is itt kígyóznak közöttünk. Ne legyen kétségünk, április harmadikán is ott tekeregnek majd az urnák körül… (Mit is ígért nemrég a szemkilövőhegyi főkígyó? „Magukat is el fogják vinni. Nem is olyan soká. És maguknak nem lesz kegyelem.”)

Ébresztő, Magyarország!

Borítókép: Kun Béla Csepelen beszédet tart a munkásoknak. (Fotó: Wikipédia)