Néha elgondolkodom, miért kell nekem minden áldott nap a zavaros politikáról írnom. Porcikám se kívánja az örökös ökölrázást, a pártok handabandázását, ördög vinné az egészet. Tartok tőle, az olvasónak is elege van a véget nem érő vircsaftból, a zabláját veszített világ már réges-régen túllépte a megengedett sebességet, ragad magával mindent és mindenkit. Néha arrébb kell tolni az íróasztal paksamétáit, fölállni a klaviatúra mellől, kimenni a fényre. Hunyorogni, sóhajtani, járni egyet a parkban, pillanatra megállni, talppontot keresni, bemérni, hol is állunk ebben a megzavarodott világban.

Szombaton Martonvásárra mentünk békét keresni. A Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai Beethoven zenéjével kínálták a gyógyírt. Egy ilyen komolyzenei est csodát tesz a nagyvárosi ember megtépázott idegrendszerével, lelket önt a csüggedőbe, békét a feldúltba. Határozottan érezni, amint bizsergés indul a mellkas bal oldali részéből valahová fölfelé. A városrobajból Beethovenhez ruccanni cirógatás a léleknek…

A nagyvilágból rossz hírek érkeznek. Egyre több a vér, robbantanak, ölnek, az emberiség kontroll nélkül, eszeveszetten sodródik valahová. Véget nem érő viták Brüsszellel, kerítésszaggató migránsinvázió a déli határon, elvadult ellenzék, elszabadult indulatok… Megbolondult a világ.

Esteledett a parkban, harkály kopogott a fán, a madarak esti imádságukat énekelték, pár pillanatra még a zenekart is túlcsicseregték, ám ez csöppet sem okozott disszonanciát, ellenkezőleg: szívet melengető, egymásba karoló harmóniába öltöztetett embert és természetet, hangszert és madártorkot, nagy Beethovent és parányi fülemülét.

Borítókép: A XIX. század elején angol-gótikus stílusúra átalakított Brunszvik-kastély épületegyüttesének részlete templomának tornyával a parkjában található tó irányából (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)