Szegény Lánchíd! Nehéz szabadulni a Lánchidat övező szomorú históriáktól. Kezdve azzal, hogy boldogtalan megálmodója sosem mehetett át rajta, szegény. (Ellenben 1848 nyarán, az építkezés legvégén, amikor az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca a munkahíddal együtt leszakadt, kis híján odaveszett; sokadmagával a hömpölygő folyóba zuhant.) Vérforralóan igazságtalan a sorstól az is, hogy a csodálatos építményt végül az a Julius Haynau osztrák táborszernagy avatta fel 1849. november 20-án, aki pár héttel korábban Aradon még bitófák sorát ácsoltatta az elbukott szabadságharc tábornokhőseinek. De mintha ez nem lett volna elég! Kereken száz évre rá, 1949-ben, a világháborúban lebombázott híd újjáépített változatának átadóünnepségén egy másik címeres szörnyeteg, Rákosi Mátyás mondta az avatóbeszédet. 

S mint látjuk, a jelenkorban sem ért véget a Lánchíd kálváriája, teherbírását most a korrupcióba süllyedt, forintosított aljapolitika próbálgatja. Egy mindenre alkalmatlan, kétségbeejtő főpolgármester és csapata sajátjaként hazardíroz a nemzet ékkövével.

Sem Budapest gyöngyszeme, sem megálmodója nem ezt érdemelte volna a gondviseléstől. Utóbbinak még arra is másfél századot kellett várnia a hálátlan utókortól, hogy végre az ő nevét kapja a híd pesti lábánál elterülő hatalmas tér. Az a patinás placc, amelynek az északi oldalán is a gróf legendás épülete, a nemzet szellemi gyarapodására felajánlott Magyar Tudományos Akadémia áll.

Nem Széchenyi István tehet arról, hogy a székesfőváros és az ország ékköve ilyen sorsra jutott. Szegény Lánchíd! Szegény Széchenyi!

Borítókép: Lánchíd (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)