Bár hivatalosan nem lett ünnepnap, sokan akként tekintünk rá: 1990. március 25. – negyvenhárom évnyi diktatúra után az első szabad választás Magyarországon. Két nemzedék nőtt fel anélkül, hogy szabadon dönthetett volna saját vezetőiről.

Akkortájt egy ideje már nem volt őszinte a szocialisták mosolya. Igaz is, mi okuk lett volna örvendezniük? Épp egy évvel a szabad választások előtt ült össze a Kónya Imre vezette Független Jogászfórum kezdeményezésére a békés átmenet részleteinek megvitatására az a kilenc formálódó társadalmi szervezet, amely Ellenzéki Kerekasztal néven vonult be a magyar történelembe. Mire az elvtársi kompánia sápadt vala és reszketni méltóztatott.

Mi viszont eufóriában vártuk a nagy napot. Bár itt voltak még a megszállók, még tagja voltunk a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, de érdekelt is ez akkor bárkit… Máig előttem a verőfényes tavaszi délelőtt: mosoly, izgalom, boldogság, mindenki telis-tele várakozással, a főutakon, a házak kapui fölött nemzeti zászlók. Mintha minden és mindenki a győztese lett volna a nagy napnak. Végre valóban a mi választottjaink mehetnek majd be az ország házába. (A legtöbb szavazatot a Magyar Demokrata Fórum kapta, amely aztán az FKGP és a KDNP bevonásával koalíciós kormányt alakított.)

Alapos szellőztetésre szorult az Országház plenáris ülésterme – bár hamar kiderült, ráfért volna egy még alaposabb léghuzat… Ki gondolta volna akkor, hogy négy évvel később majd nagy fölénnyel és még nagyobb arroganciával visszatér a gyalázatos világ a szocialistává festett kommunistákkal és a korábban magukat antibolseviknak hazudó szabad demokratákkal.