Krúdy óta tudjuk, lóról, lóversenyről csak szenvedéllyel szabad írni. Másképpen nincs is értelme. A magyar lóversenyzés történetét gróf Széchenyi István 1828-ban megjelent Lovakrul című munkájától számoljuk. A legnagyobb magyar e könyvben hirdette meg egy hazai lótenyésztő egyesület megalapítását, mondván: „Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen!” Bécs hírhedt kancellárja, Metternich mindenáron meg akarta akadályozni a kötet megjelenését, a nemzeti szerveződés rémét, a rebelliót látta benne. Szerencsénkre nem járt sikerrel.
Nemcsak Metternich, bő száz évvel később a kommunista vezetők se nézték jó szemmel a magyar lóversenyzést. Úri passziónak, reakciós csökevénynek tartották. (Ők csak vadászni jártak.) Azért persze nem tiltották be a futtatást, hiszen pénzt hozott – mindenesetre szellemi stemplit kapott, aki lóversenyre járt: „lecsúszott szerencselovagok”. Hadd legyen lelkiismeret-furdalása, aki fogadni mer!
