Mára talán nem is kellene jegyzetet írnom. Karnyújtásnyira egy sorsdöntő naptól ugyan mi bölcset is mondhatnék az Olvasónak? Hiszen a felelős választó – biztos vagyok benne – már eltökélten, letisztult fejjel várja a vasárnapi voksolást. A máskor témaszerzésre szánt időt most olvasással töltöttem. Hazudnék, ha azt mondanám, véletlenül vettem elő éppen A Pál utcai fiúkat. Az ember vágyik a nemes történetekre, ha tehetné, visszakéredzkedne a régmúltba, amikor még el lehetett igazodni a szavakon, meg az érzelmeknek is élesebbek voltak a kontúrjaik.

A jó könyvet az örök időszerűség teszi nagyszerűvé. Olvasod, és egyszerre csak bevillan rá valami napi megfelelő. Ettől örök a Pál utcai történet is. Molnár Ferenc zsenije, ahogyan ráérzett erre a grundtörténetre. Arra a megénekelhető, csöppnyi földdarabra, amelyért még a gyermekember is hőstettre képes, hűséget fogad, harcol. Amit a hazájának érez. Nálunk, hányattatott magyar embereknél jobban kevesen érzik át a Pál utcai fiúk ragaszkodását ahhoz a maroknyi józsefvárosi röghöz. Több ez a könyv, mint ifjúsági regény. Hiszen csak a szereplői fiatalok, az üzenete korosztályok fölötti, mindenkihez szóló munka.

A történet közepén ott a grund. Az édes grund. Az igazán mély történetek mögött mindig ott egy grund. A haza. Egész életünk, a magyarság egész történelme a „grundról” szól. A hazáról. Erről a megcsonkított, árkokkal, néha kerítésekkel körülvett, lánctalpakkal, csizmákkal taposott földdarabkáról, amelyet újra és újra kiszemelnek maguknak a kor „vörösingesei”.

Vasárnap e parányi grundról szavazunk.