2011-ben döntött úgy az Országgyűlés, hogy a törökök felett aratott nándorfehérvári győzelmünk dátuma – 1456. július 22. – kiemelten szerepeljen nemzetünk kalendáriumában. Régi adósságunkat törlesztette ez a határozat. A Hunyadi János és vitéztársai előtti tisztelgés és főhajtás azt a hazug szemléletet kívánta átírni, amely szerint a Duna partján kivívott diadal rajtunk kívül senki mást nem érdekel. Épületes hazugság ez, hiszen a magyar győzelem puszta létében érintette egész Európát, az egész kereszténységet – diadalunk nyomán a teljes kontinens hosszú évtizedekre megszabadult a török veszélytől. (Vitézeink győzelmének titkát évszázaddal később Dobó István egri várkapitány fogalmazza majd meg: „A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében.”)
Nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy kimondjuk, Magyarország egymaga többet tett a keresztény Európa védelméért, mint a kontinens összes országa együttvéve.
Csak a magyar végvárak vitézei védték Európát, a szabadidejüket területszerzéssel, gyarmatosítással töltő, gazdag Nyugatot. Hogy mit kaptunk vérünkért cserébe? Ígéreteken és szépen hangzó, üres szavakon kívül nem sokat. Pedig mennyit könyörögtünk segítségért a keresztény uralkodóknál – mindhiába. (A harangszót se tőlük, hanem a római pápától kaptuk Hunyadi diadaláért.) Egy korabeli krónikás így összegezte a magyarság európai szolgálatainak mérlegét: „Magyarország mindenét föláldozta Európáért: önmagát, jövőjét, jólétét és normális fejlődését, de mindezen áldozatért alig kapott valami ellenszolgáltatást. Európa súlyosan adós maradt Magyarországgal szemben.”
Mindmáig adós.
