Halálának helyéről, idejéről 175 éve – a segesvári csata (1849. július 31.) óta – tart a vita. Petőfi Sándor hamvai máig nem kerültek elő. Már amennyiben nem fogadjuk el a Megamorv Petőfi Bizottság jelentését, amely szerint az oroszországi Barguzinban 1989 nyarán négy antropológus megtalálta a költő csontjait – ám ezt a Magyar Tudományos Akadémia nem hitelesítette. Máig tart az olykor komikussá váló, méltatlan háborúskodás. Az akadémia vizsgálódni sem kíván, mint az inkvizíció a lapos Földhöz, ragaszkodik a segesvári verzióhoz. Bár a Demszky-főváros sem engedélyezte a Petőfi család kriptájának felnyitását a mindent eldöntő DNS-mintavételhez. Miért? Csak.
Fontos-e tudnunk, hol halt meg a költő? A Magyarok Világszövetsége szerint igen. Így gondolták ezt Petőfi kortársai is. (Korabeli tudósítások szerint a csata másnapján a győztes cáriak osztrák segédlettel végigkutatták a csatateret, nem utolsósorban azért, hogy megtalálják az Akasszátok föl a királyokat! című vers szerzőjét – de nem találták.)
Pákh Albert, a Vasárnapi Újság főszerkesztője 1860-ban a lapjában indulatosan írja: „Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!” Jókai, a költő egyik legjobb barátja az országgyűléshez, sőt a kormányhoz is fordult, ám mindenütt süket fülekre talált. 1899-ben, ötven évvel Segesvár után ezt vetette papírra: „Nem is halt meg. Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szívében, házában. Mentől tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja.”
Ma sem mindenki hisz a „hivatalos változatban”, a költő által is megénekelt soroknak: „Ott essem el én a harc mezején!”
Petőfi eközben forog a sírjában. Bárhol legyen is az.
