Trianoni keserűségünket ugyan nem tompítja, mindenesetre tény: az első világháború vesztesei közül Törökországgal még megalázóbb békediktátumot írattak alá, mint velünk. A győzelem mámorában úszó antant valósággal kivégezte az Oszmán Birodalmat: a háború előtti területének csupán a 15 százalékát hagyták meg, 37 milliós lakosságát 15 milliónyira zsugorították, sőt az ország pénzügyei is külföldi felügyelet alá kerültek.
A törökök azonban nem nyugodtak bele a diktátumba, csaknem négyévnyi harc után Musztafa Kemal tábornok vezetésével kiszorították az országból a megszállókat. (Tehették, ők ugyanis a háború végén nem szerelték le a frontról hazatérő katonákat, mint a nemzetvesztő Károlyi-kormány.) A 1923. július 24-én Lausanne-ban aláírt új békeszerződés merőben más határvonalat húzott meg, csaknem kétszeresére nőtt a diktátum nyomán megcsonkított ország területe! Békeszerződés-módosítást tudtak kikényszeríteni az antanttal szemben.
Pár hónappal később Kemal tábornok – a későbbi Atatürk (a törökök atyja) – eltörölte a szultánságot és kikiáltotta a köztársaságot. (Az igazsághoz tartozik, hogy a harcok sok helyütt népirtásba torkolltak. A függetlenség reményében fellázadó – az első világháború alatt már megtizedelt – örmények közül több tízezren vesztették életüket.) Az új Törökország 1936-ban visszanyerte ellenőrzési jogát fontos tengerszorosai felett, s ami még ennél is nagyobb eredmény, a második világháború során végig meg tudta őrizni semlegességét. Nekünk nem volt Atatürkünk, csak egy vörös grófunk, meg egy általa ránk szabadított tanácskommün.
„Annyi mindent kéne még elmondanom…”
