Mozgalmas nyárvégét élt át 1991-ben az agonizáló Szovjetunió. Augusztus 19-én (egy nappal azelőtt, hogy az állam tagköztársaságai aláírták volna a birodalom egyben tartását szolgáló megállapodást), a hadsereg néhány aggastyán tábornoka puccsot hajtott végre. „A nemzeti katasztrófa elkerülése érdekében” őrizetbe vették a Szovjetunió elnökét. A szottyadt veteránok közleményt adtak ki: „Mihail Gorbacsov elvtárs orvosi kezelés alatt áll, egészségi állapota miatt nem képes ellátni kötelezettségeit, teendőit az alelnök, Gennagyij Janajev veszi át.” Alig három napig tartott a hamvába holt bohózat, végül a megszeppent ötletgazdák megpróbáltak lelépni, de az sem sikerült nekik. (A kommunista terrorállam zárójeleneteire végül decemberben került sor: Gorbacsov karácsony első napján lemondott, másnap feloszlott a duma, szilveszter napján pedig a Szovjetunió. Továrisi, konyec!)
Míg odaát meg akarták állítani az idő kerekét, mi idehaza már két évvel korábban (1989-ben ugyanezen a napon) fel akartuk gyorsítani azt;
jóllehet a sopronpusztai páneurópai piknik szervezői nem gondolták, hogy egy világtörténelmi eseményhez adják a nevüket… Még el sem kezdődött a rövidre tervezett határnyitás, amikor a tömeg zömét alkotó, hetek-hónapok óta nálunk „nyaraló” elszánt keletnémet emberek százai valósággal átzúdultak Ausztria, a szabadság felé.
Nem határincidens volt ez, dehogy! Sokan innen számolják a berlini fal leomlását, a német újraegyesítést, az új Európát. Mi, piknikszervezők akkor még nem voltunk „nácik”, Magyarországot dicsérte a mindenható Nyugat.
