Ami végig a levegőben lógott, bekövetkezett: 1956. november 4-én a szovjet megszállók elözönlötték Magyarországot. Úgy jöttek be, hogy valójában ki sem mentek. A kétszínű Nyugat hagyta vérbe fagyni a forradalmat; sietve biztosította a szovjetet, nem kíván beavatkozni a kommunista blokk belügyeibe. Lehetett-e valakinek is szemernyi kétsége afelől, hogyan végződik a vörös „rendcsinálás”? Lehetett-e esélyük az utcakövekből barikádot emelő pesti srácoknak a páncélos hordával szemben? Költői kérdés. „Nem vezet köztünk senkit a bosszúállás szelleme, s ezt nem tűrjük meg semmiféle helyi szervnél, beosztottnál sem” – jelentette ki Kádár János több rádióbeszédében is, miután a szovjet tankok fedezetében visszasunnyogott Moszkvából. „Ismételten félreérthetetlenül kijelentem […], egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett.”
És nem nyílt meg alatta a föld.
A megszeppent áruló akkor, a vörös agresszió első napjaiban nem akarta tovább feszíteni a húrt, épp elég volt neki az általános közutálat, amely körülvette a törvénytelen „moszkvai magyar kormányt”. De nem sokáig tartott a kádári engedékenység. A hirtelenjében bejelentett ígéreteket gyorsan kiradírozta a megtorlás, az amnesztiából nem lett semmi, csak amikor már megtelt a 301-es parcella…
Azt még a legelkeseredettebbek sem gondolták volna azon a hatvannyolc évvel ezelőtti hajnalon, hogy a megszállók és lakájaik még évtizedekig a nyakunkon maradnak. Bűzös leheletüket máig érezzük, kései tanítványaik ma is igét hirdetnek.
A múltat végképp eltörölni? Nem! Nem! Soha!
