Mintha átok ülne rajta, botrányok sora fűződik a ma százhetvenöt esztendős Lánchídhoz, a főváros ékkövéhez. Hányattatott históriája regénybe illő. Kezdődött azzal, hogy megálmodója és mecénása, gróf Széchenyi István – bár megélte a híd átadását – sosem mehetett át rajta, szegény. (Ellenben 1848 nyarán, az építkezés legvégén, amikor az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca a munkahíddal együtt leszakadt, kis híján maga is odaveszett; sokadmagával a hömpölygő folyóba zuhant.) A gondviselés vérforraló grimasza, hogy a csodás alkotást – Clark Ádám skót mérnök munkáját – 1849. november 20-án az a Julius Haynau osztrák táborszernagy avatta fel, aki pár héttel korábban Aradon még bitókat ácsoltatott elbukott szabadságharcunk hőseinek. (Az első lovas kocsi, amely 1849. január 1-jén átment a még át nem adott hídon, a Szent Koronát menekítette Debrecenbe az érkező Windischgratz seregei elől.) Száz évre rá, 1949-ben, a világháborúban lebombázott híd újjáépített változatának átadóünnepén egy másik szörnyeteg, Rákosi Mátyás mondta az avatóbeszédet. (A jelen is méltatlan a csodálatos Duna-hídhoz – tavalyi felújítása eltapsolt fővárosi milliárdokról szólt.)

Nem ezt érdemelte volna a sorstól a híd szellemi atyja, a legnagyobb magyar. Akinek még arra is másfél századot kellett várnia a hálátlan utókortól, hogy végre az ő nevét kapja a Lánchíd pesti lábánál elterülő tér. Az a patinás placc, amelynek szélén is az ő legendás épülete, a nemzet szellemi gyarapodására ajánlott Magyar Tudományos Akadémia áll.

Ne higgyünk a városi legendának, hogy a Lánchidat őrző kőoroszlánoknak nincs nyelvük. Van. Vajha beszélni tudnának!