Hogy a szellemi és a fizikai munka között egyre mélyül a szakadék, arra magam is példákkal szolgálhatok. Nemrég, amikor megadta magát a számítógépem, meg sem próbálkoztam a házi babrálással, szerelőt hívtam. Értek is én a kacifántos találmányhoz…
Korábban, amikor magabiztosan belenyúltam a gépbe, kis híján leégett a szerkezet. Ráadásul a végén dupla annyiba került a műtét, mint amennyivel megúszhattam volna.
Okulva a történtekből, azóta már az első gyanús tünetnél tárcsázom a mestert.
Hajdan, az írógépes világban ez másképpen volt. Ha rendetlenkedett a masina (összeakadtak a betűk, megcsavarodott benne a szalag, leugrott a helyéről a szán stb.), karakán íróember nem csinált problémát, föltűrte a mandzsettáját, maga fogott a javításhoz. (Hol sikerült a műtét, hol nem, mindenesetre garantáltan összekente magát a fekete szalagfestékkel. Írógépszerelő csak a szokásos géptisztításokkor jött az újsághoz vagy ha a szerkezetbe belefolyt egy kis kávé, születésnapi konyak stb.) Eleink is talpraesettek voltak az írógép előtti ántivilágban; maguk töltötték fel a tintatartót, hegyezték a lúdtollat, ceruzát, kinek mije volt. Mondják, a szorult helyzet jótékonyan hat a leleményre, szülőhelye a fantáziának. Ahol döcögni kezd a technika, ott talpra szökken a szellem. A készen kapott megoldásoktól viszont ellustul az ember.
Sose félj a gyűrődéstől, mondták a régi öregek, az adja a legjobb ötleteket.
Hogy aztán ez az én esetemben igaz-e, döntse el az olvasó. Számítógépen kezdtem ezt a cikket, az áramszünet után az öreg írógépre váltottam, a szalagszakadás után meg kockás irkalapra róttam az utolsó sorokat.
