Vajon miért kap egyre erősebb politikai színezetet a másság? Melegnek lenni régen pártsemleges időtöltésnek számított, a meghittebben ismerkedni akaró azonos neműek nem firtatták egymás ideológiai hovatartozását; liberális szemléletű homokos minden további nélkül barátságba elegyedett a legbigottabb rendpárti nyárspolgárral is – és fordítva –, ha kialakult közöttük a kölcsönös szimpátia. E frigyeknek nem volt világnézeti eredőjük, nem volt szükség azonos politikai platformra – ha mégis fennállt közöttük némi közéleti feszültség, vitáikat nem vitték magukkal a hálószobába.

Mára gyökeresen megváltozott a helyzet, a pártpolitika rátelepedett a szerelmi életre is. Ott tartunk, már világnézeti fejtegetésekben, közéleti retorikákban is felbukkannak LMBTQ-elemzések, állásfoglalások – mintha teszem azt az egyes ember önmaga nem tudna értelmezni egy nyilvánosság előtt riszáló rózsaszín tangás férfiülepet… Az már további elemzést igényel, hogy a közelmúlt pártjai közül miért éppen a tudományos baloldal érzett elsőként késztetést arra, hogy felkarolja, beemelje a napi politikába a kacifántosan szexelők ügyét.

Lényeg a lényeg: a homoszexualitás igenlése az idők során amolyan szocliberális értékké lett; a baloldal, hogyan is mondjam, melegen ajánlja a világi örömöket. A mozgalom szószólói egyre harcosabbak. A másságával kérkedő párbeszédes Barabás Richárd (aki nemrég szivárványszínűre akarta kivilágíttatni az óbudai Sarlós Boldogasszony-plébániatemplomot) minap egy plakátkiállításon már a katolikus egyházat kóstolgatta. Ráadásul éppen akkor, amikor a valódi párbeszéd pápáját gyászoljuk. Aztán meg nagyokat néz a hülyéje, ha érkezik az újabb kétharmad.