A 125 éve született Márai Sándor szerint minden álom egy pillanat, amikor elszabadul a tudatban az őrült, aki bennünk él. „Az ébrenlét óráiban erre az őrültre vigyáznak az ápolók, tehát az Értelem, a Nevelés, a Környezet – írja –, de az alvó ember tudatában, amikor ezek az ápolók már nem vigyáznak rá, az őrült az álom jelmezében járkálni kezd a tudatban, hadonászik, fintorog, illetlenül viselkedik, a nyelvét öltögeti.” Aztán van olyan is, akinek a tudatában ez az őrült, ápolóit kijátszva, az ébrenlét óráiban is a nyelvét öltögeti. Messiásnak képzeli magát, pártot alapít, igét hirdet. Márait azután vettem le a könyvespolcról, hogy elzsibbadt fejjel lekapcsoltam a tévét. Az új messiás szavalt, hogy ő majd száz ügyvéddel feljelent és beperel mindenkit, még a miniszterelnököt is. Napszemüvege kéjesen csillogott, az ájultan kalimpáló tömeg ordított, hörgött.
Ha már Márai… A tömegről sem volt nagy véleménye. Szerinte senki és semmi nem lesz olyan hamar amorf, erőtlen, mint a tömeg.
„Minden, amit a tömeg »akar« […], minden hamarább esik szét, mint amit az Egyén akar és őriz.” Amikor a bátor költőkről mereng, Horatiust említi, akinek volt bátorsága leírni: „Odi profanum vulgus et arceo (Gyűlölöm a tömeget, s távol tartom magam tőle)”. Egy ilyen kinyilatkoztatáshoz a régi Rómában is forradalmi bátorság kellett, véli, hiszen a fórumon minden ripők a Nép kegyeit hajhászta. „Az úgynevezett »forradalmi költők«”, a »nép énekesei« hízelegtek – a múltban, mint ma – a tömegnek, és ez nem nehéz. De kimondani – Horatius kimondta –, hogy gyűlöli a tömeget, amelynek nincs véleménye, sem tudása, sem erkölcse, csak szájas terrorja van, ehhez forradalmi bátorság kell.” Mennyi az idő, Marci?
Borítókép: Márai Sándor (Fotó: PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
