Most, hogy harmadik hazai mérkőzését is elveszítette (négyből) a csapat, egy darabig biztosan nem megyek Újpest-meccsre. Velem ne szórakozzon se az új tulajdonos, aki Fradi-vetélytárscsapatot ígért, se a horvát vezetőedző (aki ilyeneket nyilatkozik: „A játékosok mindent megtettek… Harcosabbnak kell lenni stb.”), se a szerencsétlen hátvédsor, amely képtelen előrerúgni a labdát a csatárokhoz.
Kis magyarázat szükséges a bevezetőhöz.
Apám vitt ki először futballmeccsre, még tízéves sem voltam. A Dózsa – akkor éppen így hívták az Újpestet – a Tatabányával játszott. (Utóbbi kapuját a legendás Grosics Gyula védte.)
Félénken kérdeztem Papától: kinek kell itt drukkolni? Azt mondta, akinek akarok, ő a Dózsáért szorít, hiszen Újpesten született. Percekkel később már vele harsogtam (visítottam cérnahangomon): „Hajrá, lilák!” 1960-at írtunk, abban az évben bajnok lett a csapat. Szuszára, Várhidire, Göröcsre ma is tisztán emlékszem. (Tamás fiam is valahogy így lett „újpesti”. A nagyobbik srác szakadár, fradista…) A hazai Újpest-meccsek zömén azóta is ott vagyok, lélekben persze a gyepen is – az én lábam is rúgásra lendül, ha meg ívelve jön a labda, szinte én is ugrom. Ha nyernek, velük repesek, ha alulmaradnak, vigasztalan vagyok.
Szóval elkeserít, ami az 1885-ben alapított lila-fehér futballklub körül történik úgy másfél évtizede.
Kihasználva kis rovatom nyújtotta lehetőségemet, kellő tisztelettel kérdem: nem lehetne végre ismét magyar vezetőedző a csapat élén? Mondjuk, a már bevált Mészöly Géza, esetleg az „ősújpesti” Véber Gyuri. (Utóbbi két vidéki csapatot – Pápa, Mezőkövesd – hozott fel az első osztályba).
A szívünk lila, de a fejünk ne legyen az!
