Még langyosan simogat a koltói szeptembervég. Nem túlzott a költő, amikor azt írta: „Már hó takará el a bérci tetőt”? Kádár Helén idegenvezető a fejét rázza: néha ilyentájt már belepi az első hó a Rozsályt. 1847 ilyen esztendő lehetett. Szerelmes szeptemberrel.
A kastélypark kapujával szemközt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia életnagyságú szobra. Rajtuk, köröttük friss és megfakult nemzetiszín szalagok.
A partiumi Erdőd várkápolna oltárától, „Hol kék Szamosba tölti a / Holdvilág az éjszakát”, egyenest ide, a Teleki-kastélyba indultak a friss házasok; hat boldog hét várt rájuk. „Tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertjei fákkal úgy beültetve, mintha erdők közepén állanának, harangjaik hangja elhallatszik hozzánk, a völgybe, s szép időben a nagybányai harang is idáig zúg” – a barokk kastély teraszáról kitekintő házigazda, gróf Teleki Sándor írja ezt valamikor az 1840-es évek közepén.
Petőfi, a plebejus költő egy arisztokrata kastélyában? Bizony, de volt rá „mentsége”. Jókai Mór írja a „vad grófról”: „Együtt élt, mulatott, harcolt a földrész minden művelt és barbár nemzetével, tűrte a dicsőséget, kereste a bajt.” Hazafi volt a javából. (Honvédezredesként rá is kötél várt, ha meg nem szökik az aradi várbörtönből.) Hát persze hogy együtt dobbant a szíve a költővel!
A park fáinak legöregebbike, a háromszázötven éves mocsári cédrus a kert sarkában áll, alatta kopott kőasztal, melyen a világirodalom talán legszebb szerelmes versei születtek.
Boldog rímek sóhajtanak vissza a márványrecékből: „Ölelj, ölelj, angyalom! / Ha ölelsz, azt gondolom, / Hogy én még / Így élve / Felröpülök/ Az égbe.”
