Nem csak szerzője, makacs olvasója is vagyok a Magyar Nemzetnek. Méghozzá még abból a régi vágású fajtából, aki papíralapú – print – formában szereti kézbe venni az újságot. Újabban nem is olyan könnyű ez, mondhatnám, egyenesen kihívás.
Alapkövetelmény, hogy a makacs olvasó korán keljen, ellenkező esetben nem kap lapot, elviszik az orra elől azt a párat, ami az árusokhoz érkezik. Mifelénk, a tizenkétezres Maglódon csak a nagyobb boltok és a benzinkút tart Magyar Nemzetet (fejenként hármat-ötöt), délelőttre már szál sincs belőlük. A postán már régóta nincs újság. Ha panaszkodik az ember, azt javasolják, fizessen elő a lapra, akkor garantáltan kap. Az ám, csakhogy a hagyományos kézbesítés már jó ideje megszűnt, a leveles postás feladata lett, aki szegény nemritkán csak délben jut el a kuncsafthoz. De mit ér akkor már egy napilap… Az újságolvasás reggeli rituálé. Szeletke békebeli hangulat, kávéházi életérzés a múlt századelőből. Az ember leül a fotelba, karszékbe, s kávéját kortyolgatva sorra veszi, mi minden történt az elmúlt napon a nagyvilágban.
Boldogult ifjúkoromban darabig hírlapkézbesítőként is dolgoztam. Kertvárosi házakhoz vittem ki az újságokat, kiskerekű, elöl, hátul dobozos biciklivel róttam a hajnali utcákat. Fél ötkor, ha esett, ha fújt, hóban-fagyban, télen vaksötétben kezdtem – igaz, hétre, fél nyolcra már otthon voltam. Minden második, harmadik háznál volt előfizető, némelyikük már a kapuban várta a lapot, hogy még munkába indulás előtt belelapozhasson a zizegő hírlapba. De ez még akkor volt, amikor minden újság ugyanazt írta.