Akkor már túl voltunk Linder Béla hadügyminiszter 1918-as kétségbeejtő beszédén: „Soha többé katonát nem akarok látni!” A Felvidékre novemberben betörő csehszlovák légió akadálytalanul foglalhatta el Trencsént, Losoncot, majd nyomult tovább, dél felé. Károlyi Mihály államfő megtiltotta az ellenállást, kevés eszével a tiltakozó jegyzékek erejében bízott – ámbár nem is lett volna kikkel megállítani a hódítókat, akik 1919 elején átlépték az Ipolyt, hogy a később Trianonban szentesítettnél jóval délebbre tolják ki új államuk határát. (A zabláját veszített Edvard Benes még korridort is tervezett le az Adriáig… Arcátlanságért sosem ment a szomszédba.)
Balassagyarmatra január 15-én vonultak be a „győztesek”. (Győztesek? Pár hónappal korábban még a Monarchia katonáiként tették le a fegyvert az antant előtt.) Elfoglalták a laktanyát, a postát, a vasútállomást, átvették a közigazgatást. A magyar feliratokat leszerelték, sőt a hivataloknak elrendelték a kötelező szlovák nyelvhasználatot. Aki ellenállt, azt botbüntetéssel sújtották a barbár „vitézek”.
A zömében magyarok lakta Balassagyarmat népe azonban sarkára állt. Előkerültek az elrejtett fegyverek; vasutasok, postások, tanárok, diákok, frontról hazatért katonák szálltak szembe az idegenekkel. Három nap alatt elkergették a betolakodókat, és január 29-ének estéjén Balassagyarmat valamennyi középületén már újra magyar zászló lengett. Gyarmatból nem lett gyarmat. Mikszáth Palócországának fővárosa, Szabó Lőrinc Tündérvárosa – a legbátrabb város – magyar maradt.
Istenem, ha valamennyi elszakított magyar vidéken sarkára állt volna a nép!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!