Ünnepnapra ébredtünk. 1991-ben ezen a napon, június 19-én hagyta el Magyarországot az utolsó megszálló katona. Sokat késtek.
Negyvennégy őszén jöttek lánctalpakon. Pár évig „hivatalos megszállóként” maradtak, aztán meg csak úgy, az erősebb jogán. „Ideiglenesen.” Előbb hatalomba ültették a Moszkvában előnevelt magyar elvtársakat, majd ’56 véres ősze után visszasegítették őket ugyanoda.
A szabadságharc 16 pontja ezzel a követeléssel kezdődött: „Vonják ki a szovjet csapatokat!” Százaknak kellett bitón végezniük, tízezrekre börtön várt, mire ez megtörtént. Harmincöt évet kellett várnunk. A záhonyi hídjelenetnél kevés a protokoll. Silov altábornagy szenvtelenül tiszteleg, vele szemben Annus Antal magyar tábornok, a búcsút celebráló államtitkár. Silov beszéde rövid, magyarra nem is fordítják. Mit is mondhatna egy hazaparancsolt, ősz, orosz tábornok ilyenkor? Hogy sajnálja, negyvenötben, ötvenhatban ő sem így gondolta, csak hát, ugye, ilyen a világpolitika. Kezet fog, oroszosan körbecsókolja Annust, kocsiba száll, és Csap felé átrobog a Tiszán. (Több tucat hoppon maradt fotóriporter néz utána keservesen, csalódott valamennyi, hisz az előzetes programban az állt, az altábornagy gyalog megy át majd a hídon. Oda a sok történelmi fotó reménye.) Az utolsó orosz katona vissza se nézett.
Ott voltam a hídnál azon a forró délutánon. „Viktor Silov altábornagy fekete Volgája Záhonyt elhagyva áthajtott a Tisza-hídon – diktáltam tudósításomat a telefonba. – Ő volt az utolsó idegen katona magyar földön.” Sosem felejtem el, a gépíró kislány sírt.
