Partra szállás Saipanon
A saipani partraszállási művelet 1944. június 15-én kezdődött el, mindössze kilenc nappal a normandiai invázió után. A két hadművelet időbeli egybeesése jól mutatta a háború globális jellegét és a szövetségesek óriási erőforrásait. Ahogy Craig L. Symonds történész írta a World War II at Sea című művében: „Az, hogy a szövetségesek képesek voltak két nagyszabású inváziót végrehajtani a világ ellentétes pontjain, mindössze kilenc nap különbséggel, a háború valóban globális természetét bizonyította.”
A Mariana-szigetek stratégiai jelentőségűnek számítottak: innen a B–29 Superfortress bombázók már elérhették Tokiót,
de lehetőséget biztosítottak az amerikaiak számára az ugyancsak stratégiai fontosságú Guam visszafoglalására is. A hadműveletet Raymond Spruance tengernagy irányította, aki 15 repülőgép-hordozót, hét csatahajót, 11 cirkálót, 86 rombolót és több mint 56 szállítóhajót mozgósított – összesen 127 000 katonával és tengerészgyalogossal.
A grandiózus partra szállás katonai céljai és előzményei
Az Egyesült Államok és Japán már az első világháború vége óta számolt azzal, hogy jövőbeli konfliktusuk kulcsa a Csendes-óceán nyugati térségében dől majd el. A Mariana-szigetek középpontjában fekvő Saipan így vált a háború egyik legfontosabb célpontjává.
Soemu Toyoda japán admirális a következő stratégiát fogalmazta meg: „Céljainkat egyetlen döntő csatában kell elérnünk, az ellenség főerejének teljes megsemmisítésével.”
Japán azonban rosszul mérte fel a szövetségesek logisztikai fölényét. A saipani flotta tűzereje még a normandiai invázióét is felülmúlta.
Saipan elfoglalása és a civil lakosság tragédiája
Amikor az amerikai tengerészgyalogosok partra szálltak, a japán hadsereg hamis híreket terjesztett a helyi lakosok között: az amerikaiakat szörnyetegként ábrázolták, akik megkínozzák és megerőszakolják a civileket. A félelem pánikot és végül tömeges öngyilkossági hullámot váltott ki.
A japán katonai vezetés fegyveres egységeket küldött a falvakba, hogy az embereket „becsületből” az önpusztításra buzdítsák.
Sokan a Marpi Point és a Banzai-szikla pereméről vetették magukat a tengerbe. A szemtanúk szerint egész családok, köztük gyerekek és idősek haltak meg így. Michael Witowich amerikai katona később így emlékezett: „A sikolyok annyira elviselhetetlenek voltak, hogy lelőttem a haldoklókat, csak hogy megszabadítsam őket a szenvedéstől.”
