Távolodó kormányváltás

Az ellenzéki tömörülésnek elképzelése sincs a jövőről. Még a sajátjáról sem.

Választás előtt vagyunk. A baloldalnak nem tanácsos olyan politikát követnie, amelyik a választók korábbi döntését ostorozza úton-útfélen, olyannyira, hogy a magyarországi politikai berendezkedést a fehérorosz diktátor, Lukasenko rendszeréhez hasonlítgatja. A mára összeállt csapat személy szerint ugyanazokból a politikusokból áll, akik négy éve kétharmados többséghez segítették a Fideszt. Talán mondani sem kell, hogy mi az oka annak, hogy a baloldal mára el-, illetve visszajutott pontosan ugyanoda, ahol négy évvel ezelőtt tartott. Az az oka, hogy a csapból is Gyurcsány Ferenc folyik – megint. Bár természetesen semmi sem lefutott, de annyi biztosan leszögezhető, hogy a biztos vereség receptjét újfent politikai stratégiának eladni reális esetben semmi jóra nem vezethet. Szürreális esetben talán. Ennyire viszont ne nézzük le, ne sértsük meg a választópolgárokat.

Emlékszünk? Kezdődött az Orbán-szobor dühödt felvagdosásával. Folytatódott az elhíresült bajai bizonyítékhamisítással, Simon Gábor exelnökhelyettes illegális bécsi százmillióival, az ügy tragikomikus utóéletével. A most berobbant Zuschlag-interjú kriminális leleplező ereje pedig a politikai hitelesség megmaradt morzsáit is lesöpri a szocialisták asztaláról. A bizonytalan szavazók tömegeit megnyerni igyekvő pártok versenyében az MSZP valószínűleg nem áll túl jól. Akire rávetül a fehérgalléros bűnözéssel kokettáló szervezet árnyéka, ahol a magánérdek előzi a közérdeket, és ez állandósult botrányokban ölt testet, ráadásul ahol bilincsbe verve viszik el Mesterházy Attila pártelnök helyettesét, annak nem ajánlott másokat vádolni korrupciós politikával.

Ezen a ponton ütközünk bele a baloldali-balliberális véleményformáló erők, értelmiség legfőbb dilemmájába: hogyan támogassák hatalomra azokat, akiknek pár héttel a választások előtt ennyire rosszul áll a szénája. A „mindenáron” való politikát erőltessék? A postaládákat, az aluljárókat, a magánéletet elborító gyűlöletkeltést? Minél radikálisabban lépjenek fel? Fogadják el, tegyék magukévá megoldásként Charles Gati forgatókönyvét a polgárháborúról? A jogállamiságot lényegében aláásó, minél kétségbeesettebb lépésekre sarkallják a baloldali ellenzéket? Az Alkotmánybíróság épületének blokádjára? Orbán-szobrot döntögető közönséges vandalizmusra? Székházfoglalásokra? Egyetemek munkáját megbénító akciókra? Az államfő hivatala elleni, méltánytalan fellépésre? A határokat feszegető, sőt a törvényességet konkrétan semmibe vevő akciókra? Bajnai Gordonnak, Mesterházy Attilának és Gyurcsány Ferencnek érdemes lenne észben tartania, hogy minél jobban feszegetik a törvényesség határait, annál inkább semmissé teszik saját retorikájukat arról, hogy az „Orbán-rezsim” és „diktatúra” lezártával pontosan hogyan is képzelik majd helyreállítani az időközben megszűnt jogállamot és demokráciát.

Az pedig végképp ellentmond a választások tisztaságába vetett hitnek, hogy a felderengő esélytelenség rémképét azzal próbálják ellensúlyozni, hogy sajtójukon keresztül előre választási csalással vádolják meg a kormányoldalt. Bájos kis logika a „liberális” demokrácia „liberális” felkentjeitől: amennyiben esélytelen a politikai oldalam, úgy ab ovo törvénytelenséggel egyenértékű az ellenfél várható győzelme. S kezüket dörzsölgetve szinte már maguk előtt látják Charles Gati sokat emlegetett vészforgatókönyvét. Alátámasztásként bevetik a külföldi nehéztüzérséget. Ám Kim Lane Scheppele cikkeiben nem a hazai választási rendszer hibáit, hanem önmaga súlyos tájékozatlanságát leplezi le – de mivel a lényeg a lejáratás, az üres vádaskodás, ez nem okoz problémát balliberálisainknál. A tehetetlenség frusztrációja miatt dühösek, amivel a demokratikus rendszert veszélyeztetik súlyosan, politikai fatalizmusba süllyedve. A döntő ok az intellektuális mondanivaló hiánya.

Az, hogy annak a három embernek, akik az úgynevezett demokratikus ellenzéket ebben a pillanatban vezetik, fogalmuk sincs arról, mit tennének, ha furcsamód holnap hatalomra kerülnének. Az ellenzéki tömörülésnek elképzelése sincs a jövőről. Még a sajátjáról sem.

Az egységesség magabiztosnak szánt látszata mögött olyan alkalmi koalíció állt össze, amelyik az első komolyabb próbatétel elején szétesne. Ezért sem beszélnek közös jövőről, mert csak a múltjuk közös. Négy hét alatt nem is lesz már programjuk, de ne áltassuk magunkat, nem is várjuk el tőlük, hogy legyen. Annyi bőven elég lesz, ha távol maradnak nemcsak a programírástól, de magától a kormányváltástól is.