Távolodó kormányváltás

Az ellenzéki tömörülésnek elképzelése sincs a jövőről. Még a sajátjáról sem.

A baloldali ellenzék mellett elkötelezett hírportál dilemmája, hogy miközben blogszekciójában naponta véleménycikkek tucatjában támadja a szerintük leváltandó Orbán-kormányt, tudatában van annak is, hogy pár héttel a választás előtt gyakorlatilag nincs mire és kire. A baloldal gyenge teljesítményt nyújtott ellenzéki négy éve alatt, erőtlensége végig kitartott. Máig sem kapott számottevő kormányváltó erőre. Nem emlékszem egyetlen kézzelfogható, pozitív tartalmú felvetésükre-beadványukra sem, inkább a folytonos tagadás jellemezte a konstruktív ellenzékiség helyett. (Az obstrukció csak azért nem jöhetett szóba, mert egy kétharmados többség ellenében egyszerűen nincs értelme.) Népszerűsége jobb esetben is csak stagnált, még véletlenül sem emelkedett az elmúlt években. A szocialista párt az időközi választásokat nagy arányban elvesztette. Bajnai Gordon leendő miniszterelnökségébe George Soros és befolyásos amerikai politikai befektetők tetemes pénzt és energiát öltek, ám ennek ellenére a baloldalnak máig nincs karizmatikus, Orbán Viktorral reálisan szembeállítható vezetője. Úgy tűnik, a baloldali ellenzéket nem is vezeti senki sem. Ha egy szervezetet sokan vezetnek, akkor senki sem vezeti. Eddig sem volt komolyan vehető jelöltje a kormányfőségre (erről szólt a hónapokig tartó, végül értelmetlen huzavona Bajnai és Mesterházy között), a sorozatos belpolitikai botrányok következményeként pedig már képtelenségnek tűnik részéről a kísérlet, hogy hitelesen szóljon az emberekhez. Eljutottunk oda, hogy szakpolitikai kérdések már egyáltalán fel sem vetődnek.

Az ellenzéknek már a ciklus kezdetén romokban hevert a politikai hitelessége: nyolcéves kormányzásukat kétharmaddal ütötte el az ellenzéki jobboldal négy évvel ezelőtt, és ennek megrendítő élménye intenzíven végigkísérte és kísértette az MSZP-t ebben a választási ciklusban. Az persze a baloldalon gyorsan feledésbe merült, hogy az azóta számtalanszor elátkozott kétharmados országgyűlési többséget a választópolgárok összessége állította ki négyéves időtartamra, legitim és törvényes úton. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert magukat mértékadónak tartó politikai és sajtókörökben mindmáig gúnnyal és megvetéssel szólnak róla. Rendre olyan hangulati beállítással, mintha a csakugyan szokatlanul nagy arányú demokratikus felhatalmazás az első percétől kezdődően érvénytelen és antidemokratikus kormányzati modellt eredményezett volna. Amennyiben az MSZP-ben kellőképpen odafigyeltek, a józanabb politikusok talán felismerték volna, a rendkívüli és kijózanító erejű bizonyítvány elsősorban önmagukról szólt, arról, hogy a választók igazából mit gondolnak róluk.

Választás előtt vagyunk. A baloldalnak nem tanácsos olyan politikát követnie, amelyik a választók korábbi döntését ostorozza úton-útfélen, olyannyira, hogy a magyarországi politikai berendezkedést a fehérorosz diktátor, Lukasenko rendszeréhez hasonlítgatja. A mára összeállt csapat személy szerint ugyanazokból a politikusokból áll, akik négy éve kétharmados többséghez segítették a Fideszt. Talán mondani sem kell, hogy mi az oka annak, hogy a baloldal mára el-, illetve visszajutott pontosan ugyanoda, ahol négy évvel ezelőtt tartott. Az az oka, hogy a csapból is Gyurcsány Ferenc folyik – megint. Bár természetesen semmi sem lefutott, de annyi biztosan leszögezhető, hogy a biztos vereség receptjét újfent politikai stratégiának eladni reális esetben semmi jóra nem vezethet. Szürreális esetben talán. Ennyire viszont ne nézzük le, ne sértsük meg a választópolgárokat.

Emlékszünk? Kezdődött az Orbán-szobor dühödt felvagdosásával. Folytatódott az elhíresült bajai bizonyítékhamisítással, Simon Gábor exelnökhelyettes illegális bécsi százmillióival, az ügy tragikomikus utóéletével. A most berobbant Zuschlag-interjú kriminális leleplező ereje pedig a politikai hitelesség megmaradt morzsáit is lesöpri a szocialisták asztaláról. A bizonytalan szavazók tömegeit megnyerni igyekvő pártok versenyében az MSZP valószínűleg nem áll túl jól. Akire rávetül a fehérgalléros bűnözéssel kokettáló szervezet árnyéka, ahol a magánérdek előzi a közérdeket, és ez állandósult botrányokban ölt testet, ráadásul ahol bilincsbe verve viszik el Mesterházy Attila pártelnök helyettesét, annak nem ajánlott másokat vádolni korrupciós politikával.

Ezen a ponton ütközünk bele a baloldali-balliberális véleményformáló erők, értelmiség legfőbb dilemmájába: hogyan támogassák hatalomra azokat, akiknek pár héttel a választások előtt ennyire rosszul áll a szénája. A „mindenáron” való politikát erőltessék? A postaládákat, az aluljárókat, a magánéletet elborító gyűlöletkeltést? Minél radikálisabban lépjenek fel? Fogadják el, tegyék magukévá megoldásként Charles Gati forgatókönyvét a polgárháborúról? A jogállamiságot lényegében aláásó, minél kétségbeesettebb lépésekre sarkallják a baloldali ellenzéket? Az Alkotmánybíróság épületének blokádjára? Orbán-szobrot döntögető közönséges vandalizmusra? Székházfoglalásokra? Egyetemek munkáját megbénító akciókra? Az államfő hivatala elleni, méltánytalan fellépésre? A határokat feszegető, sőt a törvényességet konkrétan semmibe vevő akciókra? Bajnai Gordonnak, Mesterházy Attilának és Gyurcsány Ferencnek érdemes lenne észben tartania, hogy minél jobban feszegetik a törvényesség határait, annál inkább semmissé teszik saját retorikájukat arról, hogy az „Orbán-rezsim” és „diktatúra” lezártával pontosan hogyan is képzelik majd helyreállítani az időközben megszűnt jogállamot és demokráciát.

Az pedig végképp ellentmond a választások tisztaságába vetett hitnek, hogy a felderengő esélytelenség rémképét azzal próbálják ellensúlyozni, hogy sajtójukon keresztül előre választási csalással vádolják meg a kormányoldalt. Bájos kis logika a „liberális” demokrácia „liberális” felkentjeitől: amennyiben esélytelen a politikai oldalam, úgy ab ovo törvénytelenséggel egyenértékű az ellenfél várható győzelme. S kezüket dörzsölgetve szinte már maguk előtt látják Charles Gati sokat emlegetett vészforgatókönyvét. Alátámasztásként bevetik a külföldi nehéztüzérséget. Ám Kim Lane Scheppele cikkeiben nem a hazai választási rendszer hibáit, hanem önmaga súlyos tájékozatlanságát leplezi le – de mivel a lényeg a lejáratás, az üres vádaskodás, ez nem okoz problémát balliberálisainknál. A tehetetlenség frusztrációja miatt dühösek, amivel a demokratikus rendszert veszélyeztetik súlyosan, politikai fatalizmusba süllyedve. A döntő ok az intellektuális mondanivaló hiánya.

Az, hogy annak a három embernek, akik az úgynevezett demokratikus ellenzéket ebben a pillanatban vezetik, fogalmuk sincs arról, mit tennének, ha furcsamód holnap hatalomra kerülnének. Az ellenzéki tömörülésnek elképzelése sincs a jövőről. Még a sajátjáról sem.

Az egységesség magabiztosnak szánt látszata mögött olyan alkalmi koalíció állt össze, amelyik az első komolyabb próbatétel elején szétesne. Ezért sem beszélnek közös jövőről, mert csak a múltjuk közös. Négy hét alatt nem is lesz már programjuk, de ne áltassuk magunkat, nem is várjuk el tőlük, hogy legyen. Annyi bőven elég lesz, ha távol maradnak nemcsak a programírástól, de magától a kormányváltástól is.