Tüntetések és civilek

A baloldalnak és az amerikai ügyvivőnek új stratégiát kell írnia.

Az akkori szervezők másfél millió fős tömeget láttak Orbán Viktor mikrofonja előtt és körül, de reális becslések szerint is megvolt az öt-hatszázezres létszám. Ez utóbbi adat is bődületesen nagy tömeget, elismerésre méltó politikai vonzerőt jelentett a politikai szervezet történetében. A grandiózus rendezvénynek az erőteljes mozgósításon túl komoly lélektani tartalma is volt, amely megmutatta, hogy a politikai életnek adott esetben létezik határozott erkölcsi dimenziója is. Ezt a dimenziót egy emberként élte át akkor több százezer magyar, akik a balliberálisok által gyakran gúnyolt nemzeti és hazafias értékek, illetve az összetartozás megélése mellett tették le a voksukat.

Az időközben visszavont internetadó ellen a baloldal civiljei nagy tüntetést rendeztek. Ám feleannyian sem voltak, mint az emlékezetes Kossuth térin, s erkölcsi emelkedettséget sem igen lehetett tapasztalni soraikban. Egy üvöltő anarchista féltéglával a kezében nem is pont úgy néz ki, mint akit a lelki együvé tartozás belső parancsa szólított volna a Fidesz-székház elé. Ráadásul a „több tízezres” tüntetésről olyan erős érzelmi azonosulással, gyakorlatilag a tárgyilagosság feladásával tudósított a baloldali média, hogy azt gyanítottuk, mintha már az egész város/ország felkelt volna a Fidesz-kormány ellen. A balliberális média széles körben ünnepelte a kvázi népfelkelés („Huszonöt év dühét robbantotta ki a netadó”, „Orbán Viktor bukása” stb.) kitörését, és azt találgatta, vajon Orbán Viktor már ezen a héten, vagy csak két hét múlva távozik a hatalomból. Érdekes, a békemenetről még maró gúnnyal tudósítottak, és folyamatosan álcivileztek. Most, hogy az ő civiljeik vonultak, egyből a mennybe ment az egész netadó elleni demonstráció. Minden attól függ, kinek a civiljei menetelnek. És eleve erősen megbicsaklott a kormánybuktató stratégia realitása nemcsak a székházat szétverő demonstrálók relatív létszámán, de az ez évi három választás kormányoldali győzelmein is. Bajos ugyanis olyan forradalomról beszélni, amely mögött a leváltandó hatalom bírja a választók döntő többségének a bizalmát, nem pedig a leváltók oldala. Nem kívánom persze alábecsülni a kialakult protesthangulatot, még ha most okafogyottá is vált. De nem szerencsés összekeverni a kommunikációs pszichózist a köznapi politikai realitással.

Az érthető, hogy a 2006 ősze óta folyamatosan megvert baloldal mentális állapota erősen megviselt. Ennyi vereséget bizonyára nem könnyű feldolgozni, és hasonlóképpen látszik ez a válságos állapot az értelmiségi bázisukon is, amely nyíltan kétségbe vonja a kormány legitimitását (az ellenzékét persze nem), és demokrácián túli eszközök megragadására szólít fel. Demszky Gábor például önfeledten fényképezgette liberális civiljeinek vandalizmusát. 2006-os rendőrségi kifejezéssel élve egy törvénytelenségben végződött tüntetés pszichikai bűnsegédjeként vett részt az eseményen. Az októberi rendőrterror kivitelezéséért Gergényi Péternek Budapestért Díjat adományozott, mert roppant elégedett volt a tüntetések vérbefojtásával és leverésével. Akkor tilos volt tüntetni, ma mellszélességgel támogatja, a rendbontókon pedig mosolyog. Milyen liberális és milyen demokrata az ilyen? A balliberális holdudvar, nyomást gyakorolva politikai oldalára, most mindent az utcán akar megoldani, pedig nem volt olyan régen, hogy a mai ellenzék – kormánypártként – riasztólag és megbélyegzésként próbálta a köztudatba emelni az „utcai politizálás” fogalmát mint a parlamentáris demokráciát fenyegető tevékenység megtestesülését. Ennek gyökerei Medgyessy Péterig nyúlnak vissza, akinek kormányzását, miután váratlanul miniszterelnök lett, 80-100 ezer fős fideszes tömegtüntetések kísérték. Az első Orbán-beszéd a budai Várban hangzott el hatalmas tömeg előtt, 2002. május első napjaiban. Azután az Erzsébet téren jött össze szintén százezres tömeg október 23-án, és így tovább. Nem meglepő módon az átmeneti kormányfő hebegve kérte, hogy „Orbán Viktor hívja vissza az embereit”, hozzátéve, hogy „az embereket haza is kell tudni vinni”. És Orbán mindig hazavitte őket.

Ezen a ponton érünk el Gyurcsány Ferenchez, akinek utolsó politikai sikere a narancsos bukta szimbolikus „felzabálása” volt. Ezzel az volt a célja, hogy a 2006 tavaszán vesztes jobboldalt képletesen is leradírozza a térképről. Őszöddel azután súlyos árat fizetett, és később az egész baloldalt magával rántotta a szakadékba. Az őszödi beszédet követően valóban forradalmi méreteket öltöttek a kormányellenes tiltakozások, nem úgy, mint most. 2006. október 6-án a lelepleződött miniszterelnököt szervilis parlamenti többsége posztján tartotta ugyan, ám ezzel a teljes MSZP–SZDSZ-kormányoldal bűnrészessé vált. A politikailag és erkölcsileg megsemmisült miniszterelnök erőszakolt hatalmon tartása ekkor alapozta meg a 2010-es Fidesz-kétharmadot, és folyamatosan építette. Az önkormányzati választás nagyarányú fideszes győzelmének figyelmen kívül hagyására, illetve a 72 órás ultimátum semmibevételére válaszul a Fidesz 150 ezres nagygyűlést tartott még aznap a Kossuth téren zászlókkal, mécsesekkel és vekkerórákkal. Kuncze Gábor SZDSZ-elnök ekkor foghegyről azt vetette oda Orbánnak: ha nem tartja a parlamentet a népképviselet szervének, akkor mondjon le és ne zavarja tovább az alkotmányos rendet. Nem tévedés, Kuncze nem Gyurcsányt, hanem Orbánt akarta lemondatni az általa hangoztatott népképviselet szellemében. Szerinte nem a frissen megbukott kormányfő, hanem az azt szóvá tevő ellenzéki politikus állt az alkotmányos rend útjában. Ilyen politikát csak az követ, akinek pillanatnyi érdekei vannak. A szánalmas megélhetési politikát azonban még csak érdeknek sem lehet szépíteni, annyira semmi köze sincs a választópolgárokhoz, a népakarathoz.

Azóta sem tudni, az őszödi beszéd és az azt követő törvénytelen rendőrterror miként válhatott Kunzce pártjában és az MSZP-ben elfogadott és megszavazott parlamentáris normává, mert azzá vált, az ellenzék véleménye pedig nemkívánatossá. Persze, ekkor az SZDSZ már sokadik árulásánál tartott, nyilvánvalóan ez iktatta ki, semmisítette meg már régen a párt alapvető erkölcsi érzékeit. Túl volt már a vízválasztón, 1994-en, túl a kommunista diktatúrából ránk maradt Horn Gyulán, s vele a 72 százalékos, kétharmados szocialista–liberális többségen. Túl volt már a D–209-es szt. tiszti botrányon, amelyben éppen egy harmadik MSZP-s miniszterelnököt mosdatott. Amit ez a párt árulás címszó alatt véghezvitt az átmenet éveiben, az csakugyan politikatörténeti kuriózum, maga az anti-rendszerváltozás.

„Most, az ellenzéki táborban mindenki azt várja, hogy majd rendszeressé válnak a többezres tömegtüntetések. Ha most visszavonulót fújna Orbán, akkor a saját kétmilliós szavazótáborát árulná el, mert nem tudja megmagyarázni: pár tízezer ember akarata miért írja felül a kétmillióét” – ezt írta az egyik legelfogultabb, legegyoldalúbb neoliberális véleményportál, még az internetadó visszavonása előtt. Tévedett. A visszavonásban ebben az esetben sokkal több politikai erő adódott össze, mint abban, ha úgymond erőből bevezették volna.

A baloldalnak és az amerikai ügyvivőnek új stratégiát kell írnia.