A magyar közélet egyik rákfenéje a kiszámíthatóság: gyakorlatilag előre sejthető, ki min és milyen hangsúllyal fog felháborodni, ki miről mit fog éppen mondani. Ki kiált majd kettős mércét, ki emleget fel múltbéli sérelmeket. Ki hirdet demokratikus/nemzeti harcot, ki szólal fel a populizmus ellen. Sólyom László azon üdítő kivételek közé tartozik, akik önjáró módon általában végiggondolják, mit tegyenek, ezzel pedig alkalmasint meg is lepik a közvéleményt. Nem lehet előre leírni, minek kapcsán emel majd szót mondjuk következő aszófői beszédében.
Menekültes akcióját sem lehetett előre sejteni. Voltak, akik örültek is neki, a Népszabadság vezércikket szentelt Sólyom segítségének – míg a CÖKA ezúttal elhatárolódott. Aztán meglehet, legközelebb megint a baloldal veszi majd elő, hogy miért nem viselkedik a rendszer kérlelhetetlen ellenzékeként. A kritikák egy részének pedig lehet alapja, másoknak kevéssé (mert igenis felszólalt a romagyilkosságok kapcsán, és meglátogatta a kislétai lányt is), de a heves indulatok mintha azt sugallnák: Sólyom László az elmúlt huszonöt év egyik legnegatívabban megítélhető köztársasági elnöke/közjogi méltósága. Ez pedig közel sincs így.
