Sólyom László ismét rosszkor volt rossz helyen. A volt államfő most épp a Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkénteseként osztott ételt a II. János Pál pápa téren a menekülteknek, ami miatt rögtön megtámadta a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA), kijelentve, hogy „Sólyom lépése nyilvánvalóan politikai tartalmú és ellentétes a kormányzat törekvéseivel”. A közlemény itt nem állt meg, csokorba gyűjtötte Sólyom néhány bűnét még: visszafordult a komáromi hídon, az Alkotmánybíróság elnökeként része volt a kommunisták felelősségre vonásának elmaradásában, „kevésbé szenzitív azokra a kérdésekre, amelyek a magyarság számára jártak hátrányos következményekkel”.
A menekültkérdéssel most nem foglalkoznék, Szőnyi Szilárd egyébként is helyesen leírta már a Heti Válaszban: Lévai Anikó ugyanígy ment menekülteknek segíteni felebaráti gesztusból. A CÖKA őrá ezúttal valamiért nem tért ki. (Lázár János pedig köszönetet mondott Sólyomnak és Lévainak a segítségért.) Látványos ugyanakkor, mennyire nem tudnak mit kezdeni Sólyom László lépéseivel a különféle táborok: hol a baloldal támadja be, hogy mit miért (nem) csinál(t), hol éppen jobbról érkezik az engesztelhetetlen kritika, mely Sólyom működésének egészét utasítja el. Miért hallgatott, amikor a gárda az ablaka alatt vonult? Miért nem ítélte el még korábban a cigánygyilkosságokat? Miért nem szólal fel még jobban a második (harmadik) Orbán-kormány lépései ellen?
És most itt vannak a fentebbi, jobbról érkező kritikák is. Természetesen nem arról van szó, hogy Sólyom Lászlót ne lehetne miért bírálni, nyilván neki is voltak bőven hibás lépései, de mintha az engesztelhetetlen düh inkább a volt államfő kívülállásából fakadna. Nem sorolt be egyik táborba sem, megmaradt autonóm közjogi méltóságnak, aki általában kétszer is átgondolja, milyen ügyben és milyen hangsúllyal szólaljon meg. Erre érkezik rendre a válasz, hogy de más ügyben miért nem nyilvánul meg – vagy ha épp nem tesz semmit, időnként elő lehet venni, hogy hol is van ő éppen. (TGM műveli egyébként ezt virtuóz módon: az utóbbi években többször is írt egy-egy cikket, felkérve a jobboldali sajtót vagy fideszes politikusokat, hogy ítéljenek el valamit. Orbán Viktor aztán ezt az izsáki gyilkosság után meg is tette.) Mintha sokaknak nem tetszene, hogy Sólyom nem tartozik azok közé, akiknél jó előre lehet tudni, miről és mit fognak mondani.
A magyar közélet egyik rákfenéje a kiszámíthatóság: gyakorlatilag előre sejthető, ki min és milyen hangsúllyal fog felháborodni, ki miről mit fog éppen mondani. Ki kiált majd kettős mércét, ki emleget fel múltbéli sérelmeket. Ki hirdet demokratikus/nemzeti harcot, ki szólal fel a populizmus ellen. Sólyom László azon üdítő kivételek közé tartozik, akik önjáró módon általában végiggondolják, mit tegyenek, ezzel pedig alkalmasint meg is lepik a közvéleményt. Nem lehet előre leírni, minek kapcsán emel majd szót mondjuk következő aszófői beszédében.
Menekültes akcióját sem lehetett előre sejteni. Voltak, akik örültek is neki, a Népszabadság vezércikket szentelt Sólyom segítségének – míg a CÖKA ezúttal elhatárolódott. Aztán meglehet, legközelebb megint a baloldal veszi majd elő, hogy miért nem viselkedik a rendszer kérlelhetetlen ellenzékeként. A kritikák egy részének pedig lehet alapja, másoknak kevéssé (mert igenis felszólalt a romagyilkosságok kapcsán, és meglátogatta a kislétai lányt is), de a heves indulatok mintha azt sugallnák: Sólyom László az elmúlt huszonöt év egyik legnegatívabban megítélhető köztársasági elnöke/közjogi méltósága. Ez pedig közel sincs így.
