Itt a tao, hol a tao

Vajon tényleg az utánpótlásra, a sportágfejlesztésre mennek el ezek a pénzek?

Annak idején, amikor útjára indult a magyar sport, illetve az utánpótlás felvirágoztatására bevezetett társaságiadó- (tao-) kedvezmény, még sokan örültünk: végre egy kormány, amely áldoz arra, hogy a nemzetközi sportvilágban egyszer a legjobbak között emlegessék a magyarokat. Aztán az évek során kiderült, hogy a hangzatos célok mögött nem másról van szó, mint arról, mennyi állami pénzt lehet a „sajátjainkhoz” juttatni.

Előreláthatólag a sportba áramló taotámogatások összege az év végéig eléri a 300 milliárd forintot. S amíg azt lehetett hinni, hogy az utánpótlásra, egy új és sikeres nemzedék kinevelésére megy el a tömérdek adóforint – hiszen nem másról van szó –, addig mindenki örült: legalább ezen a téren tényleg jobban teljesíthet Magyarország. Ám mára tökéletesen világossá vált, hogy az elosztásnál ismét vannak egyenlőbbek az egyenlőknél. Sőt, talán még azoknál egyenlőbbek is vannak. Nem véletlen, hogy Felcsút a kedvenc célpontja a taotámogatásoknak, de például Seszták Miklós Kisvárdája vagy Tállai András Mezőkövesdje is immár milliárdos haszonélvezője ennek a rendszernek. És persze Apátfalva (Lázár János), Bicske (Tessely Zoltán) vagy Tiszakécske, a Duna Aszfalt egyik központja sem panaszkodhat.

De vajon tényleg az utánpótlásra, a sportágfejlesztésre mennek el ezek a pénzek? Oda jutnak-e a milliárdok, ahová az adományozó cégek eredetileg szánták őket? Utóbbira a rossz nyelvek szerint igen a válasz: elég csak a fenti felsorolást megnézni. Ám erre könnyű lenne azt mondani, hogy bizonyára ellenzéki, aki nem hisz a taorendszer igazságosságában. A múlt héten lapunk hasábjain fogalmazta meg a hazai utánpótlás-nevelés talán legnagyobb támogatójának, a Decathlon sportáruházláncnak az első embere: ez a támogatási forma eredendően arra hivatott, hogy az előző érákhoz képest jóval több pénzt vigyen be a magyar sportba. De csak akkor tartanánk előrébb, akkor érhetnénk el eredményeket, ha megfelelően használnánk fel ezeket a pénzeket, és ott, ahol valóban szükség van rájuk. Megjelentek azonban a közvetítők, akik megfelelő jutalékért cserébe pontosan tudják, hová kell vinni a forrásokat, ráadásul a cégek ellenőrzési joga a pénzük felhasználásával kapcsolatban a nullával egyenlő. Legfeljebb annyit tehetnek, hogy ha visszaélést tapasztalnak, akkor legközelebb nem adnak ilyen formában támogatást. Így hiába jó az alapötlet, ha néhány év múlva azt vesszük majd észre, hogy a legelkötelezettebb támogatók is kihátrálnak a program mögül.

Az sem véletlen, hogy az említett multi sohasem ad pénzt ingatlanfejlesztésre vagy stadionépítésre, ugyanis egyértelmű számukra: a pénzük csak elveszne egy-egy ilyen hatalmas projektben, és finoman szólva nem tudnák nyomon követni a felhasználását. Stadionoknak mégis épülniük kell. Bármi áron. Ha nem a fejlesztési alapból vagy a taotámogatásokból, majd találnak egyéb forrásokat az erre szakosodott nagyot álmodók. És bizony találtak is.

A „Ne egyél, hanem szurkolj” program megálmodói ugyanis 2015 végén a gyermekétkeztetési és gyermekjóléti támogatások költségvetési fejezetében találtak 3,6 milliárd el nem költött forintot. Nincs már éhes gyerek, az óvodákban és az iskolákban pedig olyan fantasztikus menü várja az „utánpótlást”, hogy azon javítani már nem lehet – innen tehát bátran le lehet csípni egy kicsit. Hát gyorsan átcsoportosították a talált pénzt. Hogy hová? Vidéki sportpályák, uszodák, hidak és járdák építésére. Erre van ma szükség, hiszen Magyarország jobban teljesít.

Legfeljebb néhány gyermek nem lesz túltáplált az iskolában. És még sportolniuk sem kell hozzá.