Vasárnapi évértékelőjén Orbán Viktor ismét megüzente a tanároknak, hogy nincs pénz nagyarányú béremelésre. Még szerencse, hogy a pedagógusok ilyet nem is kértek. A miniszterelnök arra is kitért beszédében, hogy ha sikerült kipaterolni az országból az IMF-et, akkor a kormánynak igazán nem jelenthet gondot a Klik adósságának rendezése. Egyedül azt nem tette hozzá, hogy az utóbbi nem a baloldali–liberális kormányzatok elhibázott politikája nyomán állt elő, hanem a jobboldali kormány elhibázott oktatáspolitikája nyomán. (Hogy a közoktatás eleve lejtőn volt, nem ad felmentést az alól, hogy a Fidesz az előző négy évben még taszított is egyet rajta.)
Mindez csak betetőzte azt a korábban már jól érzékelhető kormányzati törekvést, hogy a pedagógusok tiltakozását egyszerű bérkövetelésként állítsák be – ráadásul indokolatlan és mohó követelésként, amely csak a közszféra más területein dolgozók rovására teljesülhetne –, miközben bagatellizálják a közoktatás nyilvánvaló problémáit. Innen nézve könnyebb megérteni, miért gondolják úgy a tanárok érdek-képviseleti szervezetei, hogy egyre hatásosabb figyelemfelkeltő eszközökhöz kell nyúlniuk. Sőt, annak a szülőnek az ellenérzései is érthetők, aki egyfelől azt hallja, hogy a kormány megmentette az iskolákat, másfelől viszont azt tapasztalja, hogy még a korábban jó anyagi helyzetben lévő intézményekbe is neki kell bevinnie az írólapot vagy a vécépapírt. Sok szülő mégsem volt könnyű helyzetben, amikor arról kellett döntenie, iskolába küldje-e hétfőn a gyerekét, vagy inkább tartsa otthon, ezzel fejezve ki szolidaritását a pedagógusok iránt.
Bevallom, hogy míg jómagam – gyakorló szülőként is – szimpátiával figyelem a tanárok kiállását, addig a „Nem leszek suliban” akcióval már kevésbé tudtam azonosulni. És nem feltétlenül azért, amit a kormányoldalon többen is kifejtettek, hogy tudniillik a gyereket nem szabad eszközként használni a (párt)politikai küzdelmekben. A pedagógusok ugyanis nem az MSZP-ért szálltak harcba, hanem oktatói-nevelői munkájuk elfogadható feltételeiért, amit a jelek szerint egyre kevésbé képes garantálni az állam. Ha pedig ennek elérését a gyerekek otthon tartása segíti, akkor – szökőévenként egyszer – talán még ez is belefér. A magam részéről azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a kezdeményezés valóban a tanárok ügyét szolgálta.
Aligha lehet nagyobb tévedésbe esni, mint amikor az ember a saját facebookos üzenőfaláról akar a társadalom egészére érvényes következtetéseket leolvasni. Viszont mindenképpen jelzésértékű, ha azzal szembesülünk, hogy még kormánypártinak véletlenül sem nevezhető ismerőseink is teljes zavarodottságot mutatnak ebben a kérdésben. Én például olvastam olyan bejegyzést, amelyben egy általam liberálisnak ismert édesanya fejtegette hosszan és átgondoltan, miért küldi hétfőn iskolába a gyerekét, és miért nem tartja jó ötletnek az akciót. Nem is ez volt igazán meglepő, hanem a fogadtatás, amelyben okfejtése részesült: az illető hölgyet rögtön össztűz alá vették a közösségi oldalon, amiért elfogadja a kormányzat logikáját, és „meghátrál” egy ilyen fontos kérdésben. De nem számíthatott másra környezetétől az a jobboldali szavazó sem, akiben felvetődött – akár az iskolai közhangulat hatására, akár azért, mert ebben a kérdésben mást gondol, mint a kormány –, hogy ezen a napon otthon tartja a csemetéjét.
Akármi volt is a civil kezdeményezők célja – akikről egyébként nem tudunk túl sokat –, az eredmény: zavarodott, tanácstalan szülők sokasága. S mivel nem volt egyértelmű, hogy a pedagógusok hogyan viszonyulnak ehhez az akcióhoz, az ember nem tudta, szabadkoznia kell-e, ha úgy dönt, hogy mégis iskolába viszi a gyereket (vagy esetleg akkor, ha nem viszi). Vagyis összességében sikerült kellemetlen helyzetbe hozni, megosztani és részben elriasztani azt a társadalmi réteget, amelynek kulcsszerepe van a pedagógusok ügyének alakulása szempontjából: a szülőket. Nem tudom, hogy az otthon tartott mintegy ötvenezer gyerek üzenete valóban megért-e ennyit.
Jelen esetben ugyanis a legfontosabb az lenne, hogy mind az elszánt kormányellenes körök, mind a hasonlóképpen elszánt kormánypártiak egyaránt megértsék, ez az ügy elsősorban nem a Fideszről szól. Hanem – és itt talán indokoltak a nagy szavak – a gyerekeink jövőjéről. Nem az a fontos, hogy végül a kormány vagy az ellenzék hány százalékot nyer az egészen, hanem az, hogy a tanárok mindennapi munkáját feleslegesen nehezítő problémák mielőbb megoldódjanak. Ebben pedig csak akkor bízhatunk, ha a szülők többsége is egyértelműen ott áll a pedagógusok mellett.
Aki most ezt a réteget megosztja, az akarva-akaratlanul az ésszerű megoldás ellen dolgozik. Ezért nem szabad, hogy a szülő úgy érezze: bárki is (párt)politikai eszközként használja.
